A lélek ára

Az új pap komótosan szállott le a szekérről. Körülötte szürkébe,
néhol színesvegyesen öltözött emberek álldogáltak, főleg asszonyok.
Kicsit csend lett, és a félénk hallgatásban mindenki arra figyelt, vajon
észrevette-e, ha kicsit jobbra lép, akkor beleesik a keskeny sáncba. Keserves pillanatok teltek el, míg a fiatal tiszteletes enyhén balra fordult,
és arra indult meg, így kikerülve a bajt.
Mindenki feszülten nézett, nézték, ahogy ellép a szekértől és, mint
aki az eget kémleli, hogy vajon ebből a faluból látszik-e az Isten az
égen, egy határozott mozdulattal beállott a kis faragott kapu alá.
Kicsit recsegtette a torkát, majd félénken az emberek felé nézett.
Volt, aki kalapját, volt, aki bőrkucsmáját szorongatta kezében. Fejbicegtetések, bátortalan köszöngetések és megalázkodó mosolygások
követték egymást, az emberek félénken üdvözölték új papjukat. A
tiszteletes mindezekre csak annyiban reagált, hogy enyhén megemelte két kezét, fél szájjal köszöntötte őket és rögtön azután összevont
szemöldökökkel kereste a bírót. A bíró épp akkor ért mellé, a cuppanós sárban nagyokat került, féltette újonnan csináltatott csizmáit.
Felnézett a tiszteletesre, és kissé erőlködve, de sikerült közben a kapu
kilincsét megnyitnia.
– Isten hozta a tiszteletesurat, ímhol, mennyünk bé a házba!
A pap, a falubeliek legnagyobb bánatára, szó nélkül megfordult és
belépett az udvarra, majd a bíróval együtt bementek a házba. Halk
duruzsolás és szóváltás keletkezett az utcán, a hívek kissé felszabadulva elkezdték tárgyalni a látottakat. Nem beszéltek hangosan. Még
nincs vége a fogadásnak, a bíró azt mondta, ott várjanak, míg ő haza
nem küldi őket. Az asszonyok azt mondogatták, milyen szigorú és
jóképű a tiszteletes, míg a férfiak erre csak morogtak és nem értették
miért nem beszélt hozzájuk egy szót sem, miért ment csak úgy be
előttük. Horvát azt mondta, ő úgy hallotta, ez a pap valahol messze
földön tanulta ki az iskolát, és azt is hallotta, senki nem tudja, hol
27
született. Ő ajánlotta be magát egyedül a faluhoz, pont mikor a szeretett öreg papot eltemették. Csak álltak a sárban és osztották. Egyik
asszony észrevette, a ház egyik ablakából az új pap kitekintett, erre ő
azonnal elpirosodott és gyorsan kendőjéhez kapott, elfordult és várta, hogy elmondhassa a többieknek. Közben megérkezett a jegyző, és
szó nélkül bement a paplakba.
Bent a tiszteletes idegesen járt fel s alá. Számolhatott a bíróval. A
jegyző olykor megigazgatta bajuszát. Görbítette orrát és olykor a padlót nézte, máskor meg a gerendákat.
– Lelkenként kérek évi egy tyúkot és hat tojást. Az erdőből, ahogy
megegyeztünk. Ahány füst, annyi kenyér és tenyeres szalonna.
Egyet járt megint, kinézett az ablakon és folytatta.
– Nekem hozzanak ide egy tucat asszonyt, majd én válogatom ki,
melyik lesz a szakácsném. Nekem ne tegye a mocskos kezét akárki
a húsra, sem a kenyérhez. A kenyeret, azt akarom, hogy itt süsse az
asszony, az életet látni akarom, amiből sütni fognak. Annak őrlését én
intézem kegyeddel. Nem szeretem a mocskot, és majd megnevelem
én ezt a paraszt népet. Ne féljen, a németeknél minden olyan tiszta, itt
is olyan kell legyen. A gyertyákat Vásárhelyről hozatom, nekem nem
kell ez a büdös, amit falukon szoktak készíteni. Nem tanulták meg az
emberek még, hogy a jó gyertyát hogyan kell önteni. A szoba mindig
frissen szellőztetve kell legyen, ha én kimegyek a házból, mire viszszajövök. A harangozó mindig a tornácon várjon meg, a házba nem
jöhet be senki csizmástól, egyeztetni lehet a tornácon is. A szőlő, az
milyen errefelé?
A bíró enyhén felnyögött, és nagy kínlódással mondott valami
olyant, hogy elég jó s ne féljen, ilyen bor nincs messze földön, mint
ami itt terem. A pap még mindig nem ült le egy székre sem, felülről
nézte a két faluvezető embert.
– Gondoljanak arra – folytatta –, hogy magamtól jelentkeztem és
akarom, érezzék azt, hogy önszántamból leszek ennek a községnek
a papja. De nem bírom el, ha nem hagynak fel az emberek parasztos
cselekedeteikkel. Meg kell reformálni őket. Nem szeretem, ha majd
beleszólnak a dolgaimba. Azt a kerítést pedig jövőre lebontjuk, és kő-
28
kerítést csináltatunk. Nyáron. Majd ha meleg lesz, ne panaszkodjanak
a hideg miatt az emberek.
– Tiszteletes úr, ha megengedi. Ezek az emberek egész nyáron a
földjeiken dolgoznak. Lehetetlenség lesz kalákát szervezni velük, mikor annyi a munkájuk – próbált védekezni a jegyző. Tudja meg, aztán a pénzzel is gyengén áll a falu, a követ valahonnét hozatni kell
majd, errefelé nem terem csak amolyan puha, vízkő.
A pap megnézte a jegyzőt, és mosolyogva folytatta.
– A gyermekek után, kik kátéra jönnek, fejenként két véka kukoricát követelek, és télen favágást. A fejszét mindenki hozza otthonról,
nekem is van, de azt nem csorbítja ki kemény paraszti kéz. Ezek az
emberek nem tudnak vigyázni semmire. A parasztnak csak a munka
kell, de vigyázni nem tud semmire.
Felnézett a gerendákra, majd a két emberre, akik az asztal mellett
ültek. Ezek összenéztek és a jegyző megszólalt.
– Nagytiszteletű tiszteletes úr, engedelemével elmondanám, hogy
nálunk sok a gyermek. Nem lehetne a kukorica adagot egy fertályra
engedni? Sokan vannak, szegény család a legtöbb, nekik ez rengeteg
lenne.
Az új pap megemelt szemöldökkel nézett ki az ablakon, majd megszólalt.
– Isten országába nehéz a bejutás, jegyző úr. Két véka kukorica
fejenként nem sok ezektől. És akkor beszéljük tovább, mindazt, amit
leírtam, szeretném élő szóval is elmondani, utólag ne legyen fennakadás. Tehát, temetésre a szenvedő család vagy a rokonsága, egy héten
belül, szolgáltatásomért két tyúkot és hat véka krumplit adományoz,
és az azt követő héten a család szolgálatos a kertemben vagy az erdőn.
A jegyző felállott és széttárta a karjait.
– Tiszteletes úr, méltóságod tudtára hozom, hogy ez egy szegény
község. Nem lesz ekkora lehetőségük az embereknek.
– Jegyző úrnak pedig tudnia kell, a lelkészi hivatal jövedelmező
foglalkozás, és anyukám is ezen célból taníttatott ki engem külföldön.
De én hajlandó vagyok a parasztok között dolgozni, viszont igényeim
vannak. Érti ?
29
– Méltóságos tiszteletes úr. Tudja meg, ebbe a községbe soha nem
hal meg senki, itt soha nincs temetés !
A tiszteletes furán nézett a jegyzőre. Majd a bíróra. A bíró vörös
volt, és a nyakát behúzta a suba gallérjába. Újból a jegyzőre nézett. Az
ismét megszólalt.
– Tiszteletes úr. Ezek az emberek olyan szerencsétlenek, hogy
soha nem mosdanak. Úgy szedik a kukoricát és zöldséget is, mindig
piszkos kézzel.
A tiszteletes pislogott.
– Hogy gondolja a jegyző úr? – kérdezte.
– Mondom, tiszteletes úr, ebben a faluban soha egy mocskos paraszt sem hal meg. Itt nem temetnek el egy parasztot sem, mert nem
halnak meg. Tudja ?
A bíró még vörösebb lett, és erősen viszketett az orra. Meg sem
mert mozdulni a székén.
Pár perc múlva az új pap kiment a házból, felült a szekérre és a
figyelő fogadó bizottság szeme láttára úgy elhajtott, soha többé nem
látták. Valaki úgy nevetett, fuldokolva a paplak szobájában, hogy remegett a fala. Az emberek értetlenül álltak a cuppanó sárban, majd
újra elkezdtek beszélgetni. Hogy vajon mi történt?
Két hónap múlva ugyanitt álltak. Egy pap jött, egy másik új. Gyalog ment végig az embersoron, és mindenkivel kezet fogott. Zsebéből
cukorkát vett elé, és pár gyereknek adta. Azt mondta, mindenki ilyet
kap, ki majd kátéra jár. Majd behívta az embereket az udvarra, és éjfélig beszélhetett velük. Alig akartak egyenként hazamenni. De megkérte szépen őket, menjenek pihenni. Maradjon kicsi idő Istennel is
beszélgetni

Minden jog fenntartva

© Szente Cs. János, 2015
ISBN 978-606-646-325-6

Leave a Reply

Your email address will not be published.