A ródli

Kegyetlen tél volt. Úgy repedt a fa az erdőn, csuda volt hallgatni
éjjelenként, behallatszott a faluba is. Hajnalonként, megelőzve jóval
a Nap sugarait, a fehér gyapjú alá rejtett szerény házacskák tetejéről
fehér füstcsíkok indultak felfele, hogy majd találkozzanak a Holddal.
Ám ez elég serény volt, mind mindig, mert mire a füst felszállt valameddig, eltűnt, és helyette a Nap kopogtatta a jéghideg levegőt meszsziről. Úgy tűnt, sok esélye nincs neki oly távolból, hogy ezt a fagyasztott világot betörje.
A hasító hidegben nehezen szuszogva ugatott bele egy kutya valahol a falu végén, erre három másik jelezte, nyugodt éjszaka volt, a
rémségek nem zavarták pihenésüket. Egy recsegő röptű holló szállott
lassan, dermedten a falu alsó felén a hajnali, fagyott levegőben. Mindenfelé elhallatszott igyekvése, mely röpülés után újra a csend lett
úrrá a fagyott világon.
Most leereszkedünk a magasságból, és egy havas utcán surranunk
csendesen tova a félhomályban. Belépünk egy kis ajtón, és máris bent
vagyunk egy szobában. Józsi erősen vakarózott most, hogy az ágyból
felkelt, nem jött neki egyáltalán, hogy kimenjen ebbe a nagy hidegbe.
Talán mégis kellene, mert megígérte. Tegnap, emlékszik, öröm volt
nézni, ahogy az a pár gyerek az utca végi dűlőről ereszkedik lefele a
szánkón….
….Csak két kisfiú szomorodott, keservesen nézték azt a nagy csodát, ahogy a kisbíró gyerekei csúsztak a szánkón és élvezettel örvendeztek, lökdösték egymást. A ródli, mert úgy hívták azt a szerkezetet,
új volt a faluban, amolyan városból hozatott érdekesség. A fiúcskáknak nem ízlett a vacsora sem, és szomorúan hallgatták, ahogy apjuk a
szomszéddal hányja-veti a „politékát” az égő kanóc mellett. Kint hamar sötétedett, a nagy feketeség mégis csak lábujjhegyre ereszkedve
vette át az uralmat, a hó fehérsége nem engedte teljesen, hogy ráfeküdjön erre a világra. A pálinka lassan fogyott, egyre csendesebben
31
beszéltek, aludtak a gyerekek, majd egyik hirtelen sírva megébredt, és
csak alig tudták visszacsendesíteni, mire újból elaludt.
Ó, fene a világ sorát, te Józsi – mondta az idősebbik, mán arra
sem jutott nekünk, látod, hogy a béró gyermekei engedjék ezeket a
kicsiket ródlizni az úvékkel. Hát milyen világot élönk ? Münk idejébe,
még a fogott halat is elosztottuk, mikó a Marosbúl jöttünk haza, mint
gyerekek. Most mán igen felvitte az Isten a dógát ennek a bérónak.
És ezek a gyermekek pediglen annyira mentek vóna ők es. Né, a kicsi
alunni sem tud a bánattúl.
Töltött egy újabb pohárral. Józsi, a fiatalabbik, gondolkodva emelte
fel a poharat. Azon gondolkodott vajon, hány pohár pálinka a becsü-
let és mennyi a bátorság kulcsa. Míg nappal volt, sógora nem merte
volna felhozni a régi témát, mely szerint mekkorát változott a világ. A
falusi ember olyan, nappal hallgat és örvend annak, amije van, dolgozik érte és ossza a hálát mindenért, de csak mikor eljön az este és,
mint jó szomszédok, ennél-annál összeülnek, kimondásra kerülnek a
bajok, a hibák, és olyankor mindig odajutnak, hogy bezzeg a gazdagok az oka mindennek.
Emlékszel-e Józsi arra? – tört meg a csend újból, s közben a kanóc
végén a láng megrebbent a kézmozdulattól. Emlékszel-e te arra, mikor Bükkös Palinak elvitték a komédiások a földjiről a juhait? A kutyát elásták azok, de nem is jöttek többé a környékre sem? Akkó a falu
összefogott és hogy kisegítettük? Mindenki hozott amit tudott. Úgy
lett bizony. Hárommal több juhot vettünk akkor a közösbül neki az
adományokból. És megköszönte? Meg, úgy, mint a Napnak, hogy süt.
Azóta béró lett. És. Hogy néz legénytársaira? Mintha nem is együtt
nőttünk volna fel. Azé’ nem engedte ezeket a kicsiket a ródlijukkal,
mert azt csak a fiainak vette. Pedig ezek is úgy mentek vóna vele. A
múltkor is, elhullott egyik ökre, akkor is a miénket adtuk kölcsön.
Estig fárasztotta, hogy meglegyen a dógával. És ezt es úgy köszönte
meg, mint a Napnak, hogy süt.
Józsi nagyokat bólogatva hallgatta sógorát. Nézte a két gyermeket,
ahogy aludtak a hátsó házban, az ajtó nyitva volt, mert a nővére feszt
járt be hozzájuk, egyik nem tudott sehogy sem aludni. Tél előtt em
32
lékszik, ketten javították saját fából a kisbíró kertjét. Nem tudták az
adót megfizetni, így oldották meg. Ígérték, ledolgozzák. Három napig
fódták a kerítést, míg meglett. Attól a pillanattól a bíró még peckesebben járt az utcán, rájött, hatalma van az emberek fölött.
Várta, csendesedjen el a beszélő, majd csendben elköszönt és kiment az ajtón, éppen csak visszafordult az ajtóból azt ígérve: csinál ő
majd világosságot.
Alig tudott lépni a nagy hóban. Nem öltözött ő nagyon, hiszen csak
a szomszédba jött, de most tele volt a szíve emberséggel és furfanggal.
Eszébe jutott, az apjától maradt gyalu használatlanul hever és neki,
hogy nincs kedve aludni. Úgy került ki a faluból, hogy csak az éhesebb
kutyák ugatták meg, majd a fehér világba úgy került vissza a kisbíró
kertje végibe, hogy mikor onnan majd továbbment egy jó ölnyi fával,
senki nem tudhatta, honnan jött s merre ment az, aki itt volt.
Éjfélkor hazaért, már köd volt a faluban. Belépett a házba, megygyújtotta a tüzet forgácsból, majd kevés fényt csinált a gyertyával és
leemelte a hideg gyalut a tornác gerendájáról.
Későn feküdt le, közben táplálta a tüzet a lehulló forgácsokkal.
Mestere volt ő a fának, csak mióta az apja is elhalt, nem űzte ezt a
mesterséget, inkább nyári munkákat vállalt városon. Most belejött a
régi mesterségbe, hajnalig olyan ródlit rakott össze, még ő is csodálkozott rajta. Tűzön hevített szöggel még mintákat is égetett a fehér
fába. Elkészült. Elégedetten ült a meleg kemence mellett, arca piros
volt a munkától. Nézte, kinn ha nyár lenne, ejsze virradna talán, most
szépen lefekszik, Fáradtan eldőlt a zizegő dunyha alatt.
….. nem jött, hogy kimenjen. Vakarózott még egy kicsit. Fogta a
szánkót, megemelte. A dunyha melege még hívta vissza az ágyba, de
az ígérete jobban hajtotta. Megnyitotta háza ajtaját, és kilesett. Cudar
hideg volt. A köd nem szállott fel rendesen, és sötét volt még rendesen. Alig aludt. A hideg levegő az arcába csapott, majd a subája alatt
az egész testét megvacogtatta. Hallgatózott. A Bálta felől hallotta, egy
holló repül recsegve valahová. Figyelte, ahogy elcsendesedik a távolban. Visszabújt a szobába vakarózni egyet. Akkora hideg van. Sehogy
sem jött, hogy kilépjen. Na, de most.
33
Ropp-rropp-rrropp, roppant a hó a talpa alatt. Ahogy az utcán
ment, egyre jobban világosodott. Nemsokára beért a sógora házához.
Az udvarra simán bement, a kutya vacogva figyelte. Bent már mozgolódás volt, lobogott a tűz a kemencében, és frissen sült kenyérillat
csapta meg az orrát. Ajtót nyitottak neki, és nővére könnyes szemmel köszöntötte. Meglátta a szánkót. Látta a gyermekeiről leolvadni a
csalódottságot, a szegénységet. A ródli a belső szobába került, az ágy
mellé.
A konyhán friss kenyért törtek, és átmelengetett lélekkel figyelték
az ébredést, a világosodást. Itták az emberi lélek csodáinak szépségeit.
Imádkoztak

Minden jog fenntartva

© Szente Cs. János, 2015
ISBN 978-606-646-325-6

Leave a Reply

Your email address will not be published.