A sziklán járó ember

Rab madár pihent a tölgyfa alatt egy akkora kövön, mint tizenkét
apostol gazdagsága együtt. A kő akkora volt tényleg, mint egy kalendárium, de a mi emberünk azon is tudott aludni. Nos, maga a teljes ember erre nem fért rá, mert a fejnek simogatóbb volt a moha, a
kéznek pedig mégis jó volt ölelni azt, hisz már csak ez maradt neki,
szabadságára,
Hát a bogáti harang ébresztette fel hideg merevségéből, hang, mely
néki isteni álom volt a hosszú rabság után. Merevedett karját nehezen
húzta ki feje alól, ruhája teljesen elázott a moha buzgó nedvétől. Mert
a mohának sincs egyéb dolga, mint zöldebbet játszani ezen a friss hajnalon, itt az erdő szélén, annak sötétsége aljában.
A kő melyet oly buzgón ölelt álmában, színével arra a zöld mezőre
emlékeztette, melyen egy hasonló fűzfa földben maradt tuskója, évtizedek óta oly kedves szigetként volt jelen azon a tájon. Ott mindig
kakukkfű illata keveredett volt a mentáéval, és mikor hátán feküdve
figyelte az egek kékségét, mindig egy öreg sas keringőjét láthatta nagyon magasan, ott fent, az angyalok között.
Most a bogáti határban ébredve, erősen fázni kezdett, pedig nyár
vége volt már, és távolban lent a Szigeten kevésbé fázós lovak szénásszekeret húztak, mert az élet fontos volt gazdájuknak, legyen az paraszt vagy gróf.
Felült és nézte a távoli lovakat, ott túl a Maroson, a Szigeten. Fel-
ült és a fa alól kiegyenesedve, nekiment egy közeli hecserlibokornak,
annak bogyóit élvezettel kezdvén eszegetni, mert ilyenkor az is oly
jó, mint máskor a vasárnapi ebéd. Éhesen, élvezettel rágta szét a bogyókat, melyeknek sajátos savanykás íze mint csüger szőlő íze futott
széjjel a szájában, le a torkán. Ez a savanykás íz biztatta testét arra,
hogy alámenjen a bükkösi lejtőn és lenn, a Maros vizébe csorgó forrásból nagyot igyon. Jól esett neki ez a friss, csodálatos ízű víz. A markában lévő bogyókat még azért is elrágta, és újból ivott a forrásból.
71
A part fáin madarak szólaltak meg. Itt-ott egy egy gerle is belebúgott
a kedves csörtébe, mindezt pár pillanatra egy csoport seregély zajos
száguldása szakította meg, majd visszaállott a rend, és a hangverseny
folytatódott.
A vízből, a part mellett közvetlen száraz ágak álltak ki, azok köré
békanyál ragadt, zöldes színével kedvesen hízelgett a vízipókoknak,
melyek kíváncsian ugrálták körbe-körbe ezt a természetes bársonyt.
Rögtön a partnál, apró halak sűrű ármádiája villogott erre-arra, el-el
tűnve a Maros mélyebb, csendesebb rejtelmes vizébe.
Ezeket figyelve úgy érezte, nagy béke veszi körül. Minden élt kö-
rülötte, s azokban a percekben úgy tűnt neki, nincs is semmi dolga e
világon, mint ezt a békét élvezni, akár a világ végezetéig.
Hegyeken, sziklákon keresztül jött haza. Hetekig, hónapokig jött.
Mikor veszélyt érzett, jövet, mindig fölment egy sziklára és onnan
figyelt, akár napokig. Nézte a völgyekben a bandukoló vagy éppen
rohanó katonákat, szekereket, bátor vagy bátortalan embereket. Nem
mert onnan mozdulni, míg katonákat látott. Elege volt belőlük. Fő-
leg ott messze Szibériában, egyéb sem volt, csak a katonák és azok
kívánságai, Most, hogy hetek óta kóborogott, nagyon vigyázott arra,
mindent megtegyen azért, hogy otthonát viszontlássa. Néhol munkát
vállalt, legtöbbször főtt pityókát kapott cserébe, s azt is azért, mert
megszánták talán, hisz munkája sokat nem ért, gyenge volt. Csupáa
csont volt mindene. Erejét is imákból szerezte, mindig fent egy sziklán. Ott érezte magát biztonságban. Oda nem megy fel az ellenség.
Minden este sziklán aludt. Szikla tövében, odvában, tetején. Nem fá-
zott annyira, hiszen a hegyekben is a nyár annyira meleg, amennyire
egy ilyen magányos vándorló épp vágyhat. Mikor Marosfő alatt jött,
rendesen megvékonyodott.
Két napig remegett egy szikla barlangjában, akkora viharok voltak,
nem mert tovamenni. A barlang szája elnézett délnek, és lelki szemeivel látta már Régent, Vásárhelyt. És kicsivel odébb, Marosbogátot. A
Marost. A Szügetet,
Minden este, mikor aludni készült, felment a legközlebbi szikláig.
Fölment rá, és onnan nézett az egyre közeledő távolba. Míg lement a
72
Nap, onnan nézett, és ábrándozott. A kaszálóról, a fűzfáról és a kútról.
Az útról, mely a kaputól elvisz a földjeire. Az apja és nagyapja földjeire. A sziklákon állva, néha gondolkodva ide-oda járkálva és rágva a
napközben gyűjtött bogyókat, teafüveket, álmodozott.
Kilencvenharmadik napja jön.
Most itt a Maros partján ébredve, egy kövön, mert sziklát nem talált már napok óta, elnézve a víz fölött látta a magaslatot, mely mögött
ott az a ház, hová oly rég vágyódott.
Lassan fürdött a Maros vizében. Majd lassan öltözött. A Nap hamar megszárította szakadt, de kimosott ingét. A pufajkát már nem
vette fel újra. Ott hagyta a parton.
Elindult haza a Kis utca irányába. Egy harang kezdett zúgni a faluban. Egy kutya ugatott fel izgatottan. Egy kilincs, lassan lett lenyomva. Egy öreg kutya játszott egy sovány emberrel. Egy asszony elájult a
kinyíló ajtóban, elengedve a kilincset.
Hét év után

Minden jog fenntartva

© Szente Cs. János, 2015
ISBN 978-606-646-325-6

Leave a Reply

Your email address will not be published.