Adveni Kivánság

Kissé cuppogós idő volt. Ott ült a piaci asztal mögött és csak nézte
az embereket, amint vászonszatyraikkal sétálnak az árusok között, lehajtott fejekkel, sietve, fürkészve a portékát.
Csak ült és semmi kedve nem volt arra, akárki megszólítsa. Emlékezett most időkre, olyan jó régi időkre, mikor olyan erős volt a
boldogságérzete, gyermekként a templombamenés is öröm volt családostól, a közös ebéd hangulatos és gondmentes, a semmittevés is
boldog volt, és senkit sem emésztett a holnapi nap feszültsége, idege.
Régi idők decemberei jutottak az eszébe, gyakorta havasak, nem mint
a mostaniak, nedvesek, cuppogósak, ridegek. Csak ült és emlékezett:
mekkora élmény volt mindig, édesapja este hazajött, és valami boldogságot hozott haza magával, melyet fáradt tagokkal elővett régi, de
tartós bőrtáskájából. Volt már úgy, hogy nyáron gyümölcsöt, télen,
jobb napokon fajátékot, talán könyvet. A piacon dolgozott mint szekeres, általában nagyobb kereskedőknek meg gazdag vásárlóknak segített az árut hordozni. Nem keresett a legjobban, de gondja mindig
volt arra, főleg vasútról jött árusoktól olyan árut kérni cserébe, melyeket gyermekeinek vihetett….
– Hahó ! Itt a krumpli, ezajóó ! – üvöltött fel mellette egyik árus
fiú, ez kissé kizökkentette gondolataiból, eszébe jutott, ma semmit
nem adott még el. A szürke piac asztalain vegyesen állott most is az
áru. Itt-ott, pincékből felhozott zöldségek, gyümölcsök színes halmai
tarkították a krumplihegyek egyhangúságát. Az emberek keveset alkudoztak ma, mindenki sietett, és ha bárki a fent tornyosuló felhőket
nézte, igencsak akaródzott neki hazamenni, mint itt tölteni az időt.
Mégis erősen zajos ma a piac, szokatlanul, pedig az emberek szinte alig beszéltek, mindenhol valami nyikorgott, sistergett, itt-ott edé-
nyek csörömpöltek. Valaki megállott az asztalánál és alkudozás nélkül fizetve, elvitt tőle három kötés tormát meg három kupa diót. Ilus,
miközben gondolatait próbálta összeszedni, hogy a pénzt megolvas
24
sa, a vásárló kislányát figyelte, ki egy hatalmas narancsot tartott arca
előtt és azt szagolgatta csodálkozva, míg anyja a diót szedte kosarába.
Emlékezett, egyszer hozott az apjuk narancsot. Csak úgy nézték, forgatták és csodálkoztak, vajon hogyan kell ezt megenni. Öten voltak
testvérek, és napokig nem merték megbontani azt a narancssárga
csodát, csak úgy vigyázták, mindig felváltva őrizték. Végül eljött az
Advent első vasárnapja és édesapjuk gyakorlott kézzel, megbontotta nekik, héját virágsziromként hántva le. Olaszországban harcolt az
öreg, sokszor napokig csak ezt ettek, ismerte jól.
Margit kezében két dió volt, csak ült az asztal mögött dideregve és
ezekkel játszott. Ő mikor gyerek volt, igazi ünnep volt az Advent. A
gyertyákat a harangozó készítette. Mivel ő volt a nagyobb, mindig őt
küldték gyertyákért. Fenyőágat a fiúk szedtek mindig a városszéli erdőben, jó alkalom volt együtt menekülni otthonról, és délig bujkálni
a fák között, templomba menet előtt. Emlékszik, akkora öröme volt
abban, hogy az adventi koszorút odatették az asztal középre, és apjuk mindig ilyenkor imát mondott, a bajsza csak úgy remegett a nagy
áhítatban. A koszorú közepébe diókat helyeztek el, ez volt a díszítés,
és izgalommal számolták, mikor fog égni a negyedik gyertya, hiszen
akkor karácsonyfa és töltött káposzta illata lepte el a szobát, és mesés
ünneplés kezdődött mindig, új rend ruha, vastag kötésű könyvek kerültek elé a karácsonyfa mögül. Áhítattal gondolt ezekre az időkre és
üresen nézett maga elé.
Idén lett hatvanegy éves. Vásárra megszokásból jár most is, nem
keresett magának kímélőbb munkát ezidáig, mert ő már csak ehhez
szokott. Mindent megtermel, és annyit keres belőle, mennyi épp elég
neki. Gyermekei messzire vannak, Kanadába költöztek ´89 után azonnal. Nem bánta, hogy nem ment el, neki ez a kicsi piac úgy hiányzott
volna, mint ez az egész város, tornyaival, templomaival együtt. Itt, a
piacon sosem érezte magát egyedül, sosem gondolt arra, hogy menynyire telik az idő, itt mindig úgy érezte, részese ennek a világnak.
Hirtelen megfogta a két kosarát, és mindent elkezdett belepakolni.
Dél sem volt még, ám akkora vágy fogta el a régi emlékek iránt, nem
bírt többé a gondolattal. Édes gondolat lett úrrá testén és elméjén.
25
A két diót zsebre tette, és az eladott torma árából két narancsot vásá-
rolt a török férfitól, majd a virágosnak otthagyta a megmaradt diót,
cserében egy adventi koszorúért.
Elindult a macskaköves utcán fölfelé, majd hirtelen letért egy má-
sikon. És csak ment, ment ezen lefelé, hosszan a kopasz hársfák alatt.
Nyitva volt a könyvesbolt. Vásárolt négy gyertyát. Fehéret, tekertet.
A főutcán átment keresztben, végül a város másik felében megállott
egy zöld kapu előtt. Benyitott. Testvére épp az udvart seperte, a sok
eső leverte az utolsó leveleket is a fákról, azokat szedte össze. Megörvendtek egymásnak, már rég nem találkoztak. Talán novemberben a
temetőben, mikor világítani szokás.
– Szervusz Misi, gyere. Hoztam valami szépet. Gyere ! Hagyd a
seprűt, gyere, menjünk be. Mondta és nagy izgalommal lenyomta
a ház ajtajának kilincsét. A házban csend volt, innen is kirepültek a
gyermekek külföldre. Nem várta be testvérét, cipőstől odament a viaszosvászonnal letakart konyhaasztalhoz, elővette a koszorút, annak
fonásai közé helyezte a négy gyertyát, és miután megtalálta a gyufát
a kemence oldalán, meggyújtott kettőt belőlük, hiszen már második
vasárnapja ez az Adventnek. Nézte elégedetten a két égő gyertyát.
Hallotta, mint mögötte, Misi épp belép a folyosóra, hosszas lábtörlés
után. Hallotta, mint lehúzza lábairól a csizmákat és belép a konyhá-
ba. Szótlanok voltak. A gyertyák, melyek pont úgy néztek kint, mint
gyermekkorukban, békésen égtek. Melegséget árasztottak, és az idő
mintha megállott volna kicsit. Diadalmasan nyúlt kabátja zsebébe és
ránézett testvérére :
– Nézd, mit hoztam! – Azzal a két diót beletette a koszorú közepébe és az egyik narancsot a Misi kezébe nyomta.
A központban megszólaltak a templomok harangjai. Ők már fél
órája csak ültek a nagy csendben, könnyek csillogtak, emlékek fájtak
kellemesen, narancs illata lepte be a konyhát, és magukban imádkoztak, hogy mikor a negyedik gyertya is égni fog, talán a gyerekeik is
látni fogják ezt. A reménység ünnepe legyen áldott minden olvasó
szívében.

Minden jog fenntartva

© Szente Cs. János, 2015
ISBN 978-606-646-325-6

Leave a Reply

Your email address will not be published.