Az öreg juhász és a tenger

A havasi esztenán olyan volt a tavasz, hogy télnek is beválott volna. S
ha talán az ember, annakidején nem találja fel az Időt, csak azért, mert
reggel a Nap felkel és este lenyugszik, mondhatnánk azt, hogy itt minden változatlan maradt. Annyira szép és érintetlen volt az egész völgy,
rajta a kis rejtett tisztás, a hófehér fenyvessel körülölelve, hogy egészen
biztosra vehetjük, valamikor a tündérek birodalma volt. Míg Isten meg
nem teremté az Embert, és mellé az összes egyéb kétlábú állatot. Béke
és nyugalom páholya volt ez. Ki-kisütött a Nap, mert ugye, illik neki
olykor, és a borókafenyőkről le-lehullott valami fehéres gyémántgolyó,
s ezek olyanok voltak a fa alatt elterülő csillámló hószőnyegen, mint az
áhítat, áldott, békeidőkben. Ma tartósabb köd volt, és a kutyák elvesző-
dő csaholása imitt-amott csapódott vissza, és olyan volt ez, mintha nem
egy, hanem egy egész ármádia kutya keresné az elveszett üdvösséget
ebben a tejszínű világban. Aztán később, mikor már a Napnak is ereje
volt és áttörte kissé a ködöt, melegével átölelve az akol épületét, abból
hirtelen pára kezde felzúdulni annak nyílásaiból, igazolva aznapra is a
fentieknek, hogy igen, van élet benne.
Ilyenkor szokott György juhász, pipájával a kezében, elmerengeni
a kunyhó előtt. Gondolatait végigereszti a völgyön lefele, hogy azok
majd foszlányokká szakadva, kezdjék egymás kergetni. Aztán majd
lassan, letisztulva, egyenként visszatérjenek kigondolójukhoz. Mert
ugye, amit gondolatainkban megteremtünk, az megfürödve az Isteni
igazságban, megtisztul.
Elmélkedett György, gondolkodott, és erősen szorította pipáját
markában.
Vajon meddig is tart az élet? És, vajon milyen lehet odaát?
Fejét megvakarta, mert a sapkája alatt izzadott kissé, attól viszketett, majd tovább gondolkozott.
Vajon milyen lehet máshol az élet? A kalendáriumokat is valahonnét kellett írják, amikből ő megtanult volt olvasni!?
44
Gondolatai pedig gyorsan végigfutottak a térben, de ma valahogy
nagyon lassan indultak szerte a völgynek, alig kergetőztek, alig játszadoztak, sehogy sem akartak viszaszállani gazdájukhoz. Ott is hagyta
őket tévelyegni, és inkább kamrájába ment, hogy nekiálljon megkoronázni a napot, vagyis ebédet készítsen és megebédeljen. Mert neki
az, amikor ebédelt, olyan volt mindig, mint maga a teremtés lehetett
valamikor az Istennek.
Míg dolgozott, a nyitott ajtón keresztül, néha egy-egy gondolata
visszalopódzott mellé és kísértette. Olyankor vagy nagyobbra vagdosta a húst, vagy épp a hagymát ügyetlenkedte el s vágta nagyobbra,
mint kellett volna. Később, a rotyogó levet figyelte mennyei illatok
közepette, mikor egyik fuvallattal, kintről olyan gondolata érkezett
vissza a völgyből, hogy vajon milyen is lehet a tenger? Ő igazi hajót
sosem látott, csak kalendáriumból. Egyszer pedig tutajt, mikor az út
leszakadt volt a dombon, és tutajon eresztették le a téglákat, az esőtől
megduzzadt patakon. Amikor elkészült az ebéddel, leült enni. Élvezettel kezdett rágni egy darab friss, zamatos, fűszeres húsdarabot, mikor újabb gondolat kezdte el szikráztatni fantáziáját.
Vajon a tengerparton vannak-e nyájak? A szerecsenek, akik ott
laknak, egészen biztosan elefántokat esznek, de vajon az elefánt eszike juhot, vagy az is legel, mint egyéb barmok? Hát, egyszer látta a kalendáriumban az elefánt állatot, nagy volt és zöld, és akkora orra volt
neki, egész biztos azzal issza a vizet az óceánból. Hirtelen röhögött
egyet magában, mikor elképzelte, milyenek lehetnének az ő birkái, ha
ekkora ormányuk lenne. Még, hogy mekkora orruk lenne.
– Hahaha!
Bizony, a Teremtő megviccelte azokat a szerecseneket.
Khmmm – röffentett egy nagyot – be viccesek lehetnek bizony!
De irigy volt egy pillanatra, mert arra gondolt, mekkora pisztrángok lehetnek abban a nagy tengerben. Biztosan vannak akkorák
is, mint egy nagy süldő. De vajon mit kezdenek velük, mikor télen
befagy a tenger? Biztosan reggeliben megetetik az elefántokat, majd
mennek lyukat fúrni a tengerbe, legyen honnét az elefántok a vizet
szívják.
45
Boldog világ lehet – könyvelte el magában.
Ablaka volt egy kicsike, azon kisandított s figyelte a távoli erdő
sűrű tömbjét, s úgy, hátradőlve, lassan elnehezedtek szempillái, és elaludt.
Az idő telt. A juhok mozgolódása élettel töltötte meg a rejtett tisztás titkos templomát. Szelek fújtak el fölötte, költözött a Nap is. Közeledett a Hold, és a világ változott, mint egy előre megrendezett jóslat.
Az idők elteltek lassan. György a juhász, öregen, egy fehér halászhajón ült, egy kormánylapát mögött, és narancsot majszolt, miközben
pipázott idegesen. Most is köd volt, ereszkedett erősen, és hideget hozott magával.
A pipáját fogta, forró volt fogása, és jólesett neki a meleg.
Pöfékelt erősen, úgy érezte, ideges. Az elmúlt napokban csak zöld
halakat fogott, és azt a parton élő szerecsenek nem igazán szerették,
meg sem vásárolták tőle, sőt kigúnyolták, hogy miket visz nekik eladásra. Tegnap fogott egy nyálkás polipot, de úgy megijedt tőle, hogy
hálóval együtt dobta vissza a tengerbe. Ilyen ocsmányságot nem lá-
tott még soha. Nem lógatná ő lábát a tengerbe ilyenekért, mint ezek a
gyapjas hajú gyerekek ott a parton, a mólón. Ideges volt, mert nem is
evett semmit, csak zöld halat, minek az íze rossz, mint a rothadt hagymáé, s a hajóját is úgy megcsapta egy vízbe esett rönkfa, hogy szinte
kettétörött. Nyekergett is most nagyokat alatta. Igyekezni kezdett a
part felé, mert a köd egyre sűrűbb lett. Izzadott, valami hőérzete is
támadt hirtelen. Mintha a kormánykerék izzana. És hirtelen madarak
lepték el a kis hajót. És mindenik csőrében ugyanaz az undok zöld
hal. Izzadt, és valami rosszat sejtett. A pad, alatta, egyre erősebben
reccsent és ingott. A kormánykerék egyre forróbb lett. Egyre nagyobb
hullámlökések vitték a part felé. A vízben egyre több delfin, cápa és
repülőhal kezdett megjelenni körülötte, és mind a part felé igyekeztek, szinte pánikolva ők is valamitől. György, a juhász jobban meg
volt rémülve, mint régen egyszer, fent a havason a medvétől.
És a hirtelen félelem rémületbe váltott. Hogyan került ő vénségére
tengerre, halásznak, juhászból? Ezt ő akarta így? Biztos. Nem jutott
sehogy sem eszébe. Hirtelen megelevenedett előtte a part, a köd mö-
46
gül megjelentek a körvonalak, majd attól, amit látott, szinte leborult
padjáról. A parton a szerecsenek elefántháton ültek, és gondolatokat
küldtek feléje. Az elefántok pedig, sok ezer elefánt, egymás mellett,
az óceán vizét szívta fel orrán keresztül, végtelenül. Nem hitt a szemének. A víz alatta egyszerűen kezdett elfogyni. Hirtelen egy juhnyáj
bégetésére lett figyelmes, és látta, amint régi juhai, a még megmaradó
vízhez futnak, és isszák azt erősen, és annyit isznak, hogy felpuffadnak, de akkorákra, hogy elszállnak, mint szőrös, bégető buborékok.
A forró kormánykerékbe kapaszkodva hátrapillantott. Mögötte a tengerben már alig volt víz. Nagyszemű polipok, szarvas tengeri tehenek és vad tengerimalacok futkostak agyaraikkal feléje. Mikor a víz
teljesen elfogyott a hajója alól, hirtelen rándulással, eldőlt minden, és
ő, padkájáról, a forró, égető kormánykerékkel együtt, feldőlt. Nagyot
zuhant és valamibe beleverte a fejét.
Égető fájdalomra ébredt. A markában parázs volt, és azt ő erősen
szorította. Pipája a földön hevert mellette, s ő maga, az eldőlt ebédelő
padkája mellett feküdt, ugyancsak a földön. Megrázta fejét s felült. A
repülő juhok bégetését még hallotta, de ráeszmélt, azok jól megvannak, itthon az esztenában. Remegve felállott, és kiment a kunyhója
elé. Teleszívta tüdejét jó pádisi levegővel, és nagyot füttyentett, a már
lemenő Nap felé. Bekötötte kezét, szerencséje, hogy nem fogott lángot
az esztena a pipájától.
Mosolygott egyet. Neki nem is kellene az a tenger soha, az biztos.
Szörnyű lehet. Ilyenen soha többé nem fog gondolkodni. És jó, hogy
nincsen semmi baja. Csak elrontotta kissé a gyomrát és elaludt. Csak
rémálom volt az egész.

Minden jog fenntartva

© Szente Cs. János, 2015
ISBN 978-606-646-325-6

Leave a Reply

Your email address will not be published.