Déli harangszó

Hárman mentek a mezei úton. Egyik, talán az volt az idősebbik, sehova sem nézett, talán az utat is csak érzékből taposta, úgy ment. Fehér
ing volt rajta, épp olyan, mint mellette lépegető komáján. Az néha csak
szítt egyet a fogán, és ő is közömbösen lépett előre. Nagy volt az izgalom a lelkeikben. Nem volt szinte semmi csomagjuk, talán szerencsé-
sebb volt a harmadik, az nem ismert határt, nagy füttyentésekkel halad
elöl egyedül, minden követ tovarúgott és néha-néha igazított egyet az
átalvetőjén. Fiatalabb is volt sokkal. Nagy, dombos-völgyes helyeken
mentek keresztül, néha az út szélin vidám hecserli bokor sétált el mellettük ellenkező irányba, piros gyümölcsei kacsingatva búcsúzván a
sosem látott vándoroktól. Ezek sosem láthatták ezeket az embereket,
hiszen két éve annak, hogy erre jártak, akkor még szekéren.
Két esztendeje annak, hogy itt két marha ment ellenkező irányban,
maga után húzva egy nagy szekért, rajta tele emberekkel. Szerszá-
mokkal teli átalvetők voltak a szekérben, mellette jó füstölt szalonna
és sajt, jó sok. Amilyent csak errefelé tudnak az emberek készíteni.

…Most két és fél éve, a dobos kikiáltotta a faluban: olyan emberekre
van szükség Budapesten, kik a kőfaragásban jeleskednének. Országházat építenek, oda kell a munkás. Abban az évben rossz lett a termés,
kevés volt a pénz. Döntöttek néhányan, elmennek Pestre. Hosszú az
út, hej bizony, szívük szakadt meg a nagy távolságtól. A kolozsvári
állomásról vonat vitte őket tova. Nézték a nagy vizeket, miken átment
a vasút. Hej, ez sem olyan, mint a Küküllő, de amaz sem. Milyen szegény lapos vidék, hiszen itt csak a vakond élne meg talán. Mikor Pestre értek, már javában épült a hatalmas épület, munkát azonnal kaptak
és már aznap ütötték a követ, hordták a törmeléket….

Hirtelen, a fiatalabbik megállott, és valamitól örömében meglengette kalapját. Nemsokára utólérték társai, és együtt néztek le a
38
dombtetőről. Szépen, kanyarogva folyt a Küküllő, és annyira egészsé-
ges volt, hogy mindkét oldalon dús fűzfasorok követték végig a medrét. A távolban a kék ég összenőtt ugyan valami dombokkal, de ami
megdobogtatta mindannyiuk szívét, az a kicsi piros házak apró tömege volt, messze az egyik dombocska oldalán. A völgyben rengeteg kukoricás, néhol répa-, néhol búzaföld is, szép sorjában. Arcukon lassan
pír jelent meg az izgalomtól, érezték a tornácok karzatára kitett, nagy
piros paradicsomok illatát, a diófa hűs árnyékát, hallották a pajták
kinyíló ajtajának csattanását a vályogfalon, és élvezettel képzelték el a
majorság pittyegését, kotyogását a virágoskerten túlról, a tyúkudvarból. Eszükbe jutottak a vasárnapok, melyek annyira hiányoztak nekik, a templomuk harangjának kongása, az a békítő hang, mely elpuhít minden feszültséget, és olyan kellemesen járja által a falut. Epedve
vágytak már arra, hogy a kapu előtti kis padkára kiülhessenek, és az
elhaladó emberekkel szóba álljanak, mesélve mindenről, ami ebből
a Földből kinőtt, mert ami az Égből jött, afelől senkinek sem lehet
ítélete. Az csak az Istené egyedül. Zsoltár dallama és a kántor hangja jutott eszükbe, majd a persely csörgése és a jó és illatos vasárnapi
ebéd, mely ilyenkor igazán kellemes. A csirkepaprikás gondolatának
ihlete, a forró puliszka emléke, vagy talán az ábránd okozta szédület
szárnyakat adott, és indultak neki a völgynek, a por csak úgy szállt
utánuk a szekérúton.
Már nem számított az a sok pénz, mit összegyűjtöttek, már nem
a nagy terveik vitték őket az úton, hanem a gondolat, hogy vasárnap van, nehogy lemaradjanak a paradicsomlevesről, sült kolbászról. Észre sem vették, milyen gazdag a szőlős, amin általmentek, a
barackfán krákogó szarka hangját talán hallották még, de azt már
otthonra képzelték el, talán az otthoni akácfán cserreg az a madár,
és talán jó volna már elhajtani a seregélyeket is arról a képzeletbeli
fáról.
Délben, mikorra beértek a faluba, egyenest a templomhoz mentek és áhítattal hallgatták, ahol a tiszteletes álmosan próbált logikát
találni a mondanivalójához… Majd hallották onnan kintről, amint
a népség, valahol magasabbról pedig a kántor, buzdulva a hamaro
39
san következő ebéd képzetétől, belekezdett lassan, vontatva a „Feljebb emeljetek, feljebb!” szövegébe. A záróének után, amint az első
perselypénzek megcsördültek, három ember ölelkezett családjával, és
úgy sírtak örömükben, hogy talán nem lesz az a kísértés, ami még
egyszer őket egymástól elválasztja.

Minden jog fenntartva

© Szente Cs. János, 2015
ISBN 978-606-646-325-6

Leave a Reply

Your email address will not be published.