Egy korsó pálinka

Egy bogár jött nagy zúgva az erdő fái között, megtörve annak kö-
dös-párás csendjét. Nagy szarvaival lassan haladt előre, mint régi,
háborús időkből érkező bombázó. Elhaladt úgy szemmagasságban,
majd lassan távolodni kezdett, eltűnve a ködös fátyol mögötti rejtelmes világban. Ott, hol a csend honolt, ebben a fagyott birodalomban.
Bizony sietett is ez a magányos szarvasbogár nagyon, hiszen a tél
már közel volt, ilyenkor minden élő inkább valahol imádkozott, ha
egyéb dolga nem volt, mintsem fagyoskodjon. Így volt ezzel Kertes
Pista bácsi is, ki ugyanezen a helyen ropogtatta végig az avart, kicsit
később, az erdőn keresztül. Szaporán lépett, gyorsabban a szíve dobogásánál is. És ha elhaladt itt előttünk, biza akkor tudvalevő, hogy
valamerre tartott.
Mert kicsoda az, ki ilyen rideg időben erdőn keresztül siet korán
reggel? Talán csak olyan ember lehet, kinek lelkét, angyal helyett, gondolat űzi, és abból is a feketébb. És, ettől a feketeségtől, bizony nem
látott sokat maga előtt, így csak ment és ment, nem törődve a hozzá
csapódó zúzmarás ágakkal, egyesek bele is akadtak, kissé gonoszul
visszahúzva őt. Most csak a szívével látott, és amit ott látott, az egy kis
ezüstkereszt volt. Ott hordozta a szívében, mert úgy érezte, ahhoz a
kereszthez több reménység kötődik, egy másik lélekkel együtt, mint
bármi a világon. És elhaladva ezeken a fagyos erdőrészeken keresztül,
melyekben talán a farkas van csak otthon annyira mint az Isten, Kertész Pista nem láthatta azt, hogy itt-ott piroslott még a zúzmara alól
egy két élni akaró bogyó, itt-ott felrúgott, megfagyott száraz gombafejek hevertek a félhomályban, mint elpusztult világ lélekijesztői.
Erdő szélére érve, csak úgy szétnézett gyorsan, mint aki vasúti sí-
nen megyen átal, hogy talán mégsem jön-e a veszedelem, majd folyatta útját egyenest a réten keresztül le, a völgybe.
Szorongatta vastag posztókabátjának gallérját arca elé, mert itt
már élesebb volt a hideg kint a nyílt téren. Fölötte az ég nem nyílott
16
még, olyan volt, mint vastag tejüveg, de távol sem lehetett látni, mert
a köd azt nem engedte. Arra gondolt hirtelen, biztos ilyenkor nagy
takarítás folyik a Földön, senki sem láthatja, kit és hogyan visznek
el az angyalok, vagy éppenséggel a fekete ördög. Ezen gondolatától
kissé megrémült, és a szívében melegtetett ezüstkeresztet még jobban elkezdte dédelgetni gondolatban, hogy ejszen nem lesz késő azzal
kedveskedni a Fennvaló előtt.
Mert hát mondjuk el azért, miért van ez a nagy gond a kucsmá-
ja alatt Pista bácsinak. Hiszen csak apai szeretetből aggódik ennyire
szegény. Fia, szép szál legény, bizony elcsángált otthonról. Otthagyva
fedetlen új házát, istállóban hagyva még a kis tehénkét is, úgy elment.
Ment szegény feje, mert Jolán, hiába kezdődik annak neve jó-val, bizony elhagyta. Megszökött egy gazdag itáliánussal, ki vadászni volt
arrafelé. Szegény fia úgy megbúsulta magát, két éve eltűnt volt, és bá-
natában vagy talán haragjában, magával vitte az iskola ezüstkeresztjét
is, melyet a katedrán tartott a tanító, hogy a békét vigyázza, miközben
a tanítás folyik. Elvitte, biztosan nem haragból, hanem hogy pénzzé
váltsa csángálása közben, messze idegenben.
Azóta két éve. És Pistabá türelmesen várta azóta is, mert bízott egy
ideig, hogy talán megjön az esze a legénynek, de bizony úgy nézett ki
már egy ideje, hogy talán mégsem jött meg neki, mert ő sem érkezett
vissza.
Az öreg közben befedte azt az új házat, már csak legalábbis ne ázzon,
ha már felépült, oszt majd csak lészen neki sora az emberek között is.
Aztán egy napon, mikor már kezdett erősen hűvös lenni, és a pipáját is
az ablakon belül szítta, mert kint hideg volt, az ablaküveg tükrében egy
fénykeresztet látott, melyet gyufájának lángja vetített volt oda. És elgondolta, hogy bizony a fia hazajött volna talán, ha az értékes ezüstkereszt miatt nem szégyenli-e azt megtenni. És akkor elhatározta, vásárol
egy ugyanolyat városon, visszahelyezi azt az iskolába és mindenkinek
elmondja, ki városra szokott járni, vigye a hírt, hátha a fiához eljut, és
az hazajön. Majd kitalálják, hogy hogyan is volt az másképpen.
Átbillegett egy kis farönkön a félig befagyott patakon, és kiért az
országútra. Hogy miért nem jött azon végig? – kérdeznék egyesek.
17
Nos, elmondom. Az este fent volt a juhásznál, kivel megegyezett, az
összes juhát neki hagyja cserében némi pénzért. A juhásznak tetszett
a dolog, mert épp alkalma volt eladni pár állatot jó árban egy másik
gazdának, így azt hozzátette a tehénke árához, és reggel a hegyről elindult volt a város irányába. Ezért jött erdőn-mezőn keresztül, tündérvilágból ember alkotta jelenbe le.
Épp piacnap volt.
Az utcán rengeteg ember tolongott, és mindenki sietve próbálta
megvásárolni a másik elől a szükségeset. Megállott egy sátor előtt,
remegő fagyott kezeit megmelengette a forró parázs fölött. Kolbászt
és véreshurkát sütöttek ott. Kívánta, nyelt is nagyokat, de nem merte. Ki tudja, mire elég a pénze. Beszívta mélyre a forró füstöt, lelké-
ben jóllakott menyei ízekkel és felerősödött a melegtől. Érezte, talán
szebb világ lesz majd. És vitte a képzeletbeli keresztet tovább szívében
az utcákon, míg oda nem ért egy örmény kereskedő boltjába. Toprongott keveset a bolt előtt és nagyon reménykedve leste a kirakatot,
melyben egyetlen ezüst tárgyat sem látott most kirakva. Emlékszik
pedig, régebb itt adta el a háborúból hazahozott ezüst eszcájgot, abból
vette új rend ruháját fia születésekor keresztelőre, mert a régi még temetésre sem volt már hordható. Lenyomta a kilincset, és az alacsony
ajtón belépve, hangosan köszönt. A boltos újságot studírozott nagy,
keretes szemüvegén keresztül. Letette az újságot, mert az öreg erősen
nézett valamit a polcon. Majd kiegyeztek. Beküld még egy korsó pá-
linkát majd tavasszal. Fel is jegyezte a boltos a nevét és faluja nevét
egy könyvbe.
Visszafele a városon vezetett át az útja. Az aprópénzből előbb egy
forró kanna bort ivott, és vett mellé két szelet finom házikenyeret.
Ette a kenyeret, és élvezte, amint az édessé válik a szájban. Ivott rá
forró bort, és lelke átmelegedett.
Esteledett, mikor a falu határába érkezett. Minden fehér volt, és a
köd helyett sűrű hófátyol mögül látta meg az első házakat. Nehezen
jött egy ideje, mert szakadt a hó dél óta. Ám szívében a kis ezüstkereszt már valósággá válva, ott volt a kabátjának zsebében. Egyik kezé-
vel markolta, nehogy elveszítse. Nem volt drága, pedig sokat fizetett
18
érte. Érezte, hamarosan egyensúlyba kerülnek a dolgok lélekben. Már
nem a bor, hanem a remény melengette egész testét. Tudta, hogy ez
az erőtlen erő a láznak a jele, de nem törődött vele. Átázott csizmában
elment még az iskolához, és észrevétlenül visszahelyezte a régi helyére
az új keresztet. Remegve, de sikerült elhelyezni a kis fadoboz tetején
lévő résen. Nézte a keresztet és a padlót, majd nézett ki az ablakon, és
minden olyan fehér volt kint. Elméjében látta, amint reggel a kántor
és a tanító belépnek majd az ajtón és meglátják azt, amit a fia bánatában ellopott. Vagy csak elvitt. Ez így szebb. Mert a bánatos ember
olyan, mint a vizes ponyva a szeles mezőn, nehéz, és nehezen emelkedik el a földről, de a szél mégis elfújja ide is, oda is, belemártva sárba,
bozótba, porba.
A december nehezen telt, és üres volt számára az Advent minden
vasárnapja. Már a harmadik is eltelt, de semmi hír nem jött a fiáról.
Beszélték a faluban, hogy beteg az öreg. És beszéltek egy csodáról,
mely szerint az iskolai ezüstkereszt visszakerült valamilyen módon.
Templomozás után páran betértek az öreghez. Feküdt az ágyon, a
láz kínozta erősen. Beszélt arról, hogy az örménynek pálinkát kell
vigyen. Nem értették, miről beszél. Sajnálták. És az asszonyok azóta
szerre vitték hozzá az étket, hogy éhen ne haljon. Aztán egy nap levelet kapott, azt is a tanítóhoz vitték, olvastassák el vele. Egy elismervény volt, miszerint már nem tartozik tizenöt liter pálinkával, és el
van fogadva vissza a kereszt cserébe, de a már otthagyott pénzt nem
áll módjukban visszafizetni, arra majd igyanak áldomást ők ketten,
tavasszal. Kertes Pista bácsi felült az ágyban, és öltözni kezdett. Hiába
tartották vissza. Elkísérték az iskolához, hol a tanítót kérette.
– Magik miért vitték vissza a keresztet az örményhez? – kérdezte
szinte ájultan. – Nem tudják, hogy azt a fiam üdvösségéért vettem
vissza?
A tanító kissé csodálkozott a kérdésen. Majd hirtelen mosoly jelent meg az arcán. Ránézett az öregre és szólott:
– Pista bátyám, hiszen mink azt a keresztet meg sem mozdítánk,
az most es ott van hová csodamódján odakerült, az igaz: nem az, ami
eltűnt vala, de ez es épp ugyanúgy néz ki és súlyban is ott van.
19
És nézte erősen az öreget. És az öreg nem értette. De akkor, milyen
keresztről ír a boltos örmény, gondolkodott erősen meggyengülve a
betegségtől. És aztán lerogyott egy székre. Motyogott.
De akkor ki vót az, és milyen keresztről ír a boltos? – mondogatta
magában többször is. Aztán egyszer csak felült, erősen megállott és a
homályos nézése, mellyel már hetek óta élt együtt, eltűnt és elindult
kifele:
Ó, én szamár! Hiszen azt üzeni a boltos, hogy majd tavasszal igyuk
meg azt a pálinkát. És az a kereszt csak egy lehet. Azt nem is adta el
a fia. Azt az ő fia vitte el az örményhez. Biztos, csak emlékül vitte el
magáva akkor. Valahonnan megtudta, mi történt.
És ezekkel a gondolatokkal ment hazafelé, új tervekkel. Be kell fejeznie a fia házát, legyen ahová hazajöjjön. Mert biztos, keresztelőre jön
haza. Biztos. Hiszen csak úgy, sehol nem isznak meg ennyi pálinkát…

Minden jog fenntartva

© Szente Cs. János, 2015
ISBN 978-606-646-325-6

One thought on “Egy korsó pálinka

Leave a Reply

Your email address will not be published.