Földi vándorok

Kissé ijesztően ereszkedtek a fekete felhők a fenyők tetejére, majd
mint aki siet, a szél is elkezdett ide-oda csapkodni, mintha büntetni
jött volna az emberek közé. Valahonnét felülről, erre a hirtelen jött
sötétségből nagy, kövér cseppek kezdtek el hullani, mire az úton lévő
emberek sietve szaladtak be a vegyesbolt tetőzete alá, fent a kis havasi
faluban. Az emberek, ijedelmükből kiengedve, leültek az ott lévő padokhoz, majd ki-ki a maga kívánsága szerint elhelyezkedett egy-egy
sör vagy épp egyéb itóka társaságába és nevetve vették tudomásul,
hogy igencsak megviccelte őket a természet, ugyanis az egész égihá-
ború annyit sem tartott, mint amennyi idő alatt egy szelídebb ökör
kiiszik egy vödör vizet.
Az egyik fiatalember, lehetett tán elsőéves egyetemista, unottan
kezdett el inni egy jéghideg energialitalt, mellé cseszterfildet szí-
vott. A fülébe dugdosott hangszórókból kifele cincogott a bikicsunáj.
Móhon habzsolta a pizzaízű pityóka-csipszét, és talán arra várt, egy
gombnyomásra valahol, talán épp a hamuzóból, előjön majd számára
a jó tündér. Fönt, a Hargitán.
Mellette lévő asztalnál mosolygós szemű idős bácsi árulta a frissen sült, aranyló színű kürtőskalácsot. Amott, csodálkozó gyerekek
tekergették egy ugyanolyan kalácsról a kacskaringós, meseszerű tésztát lefele, közben elégedett mosollyal ették a diós, cukros csodát. És az
illata annak a kalácsnak lassan belepte a szomszédos helyiséget is, kí-
náltatva azt a többi, ottlévő emberrel, mert az Isten mindig vigyázott
arra, hogy székelyeknél semmi sem maradjon ugyanott, hadd terjedjen, legyen az bármi, nem kímélve senkitől, hátha egyszer a Gondviselés is megjelenik ezen a tájon, és akkor legyen annak útja már jó
bejáratva.
Ugyanezen a helyen, csak egy sóhajtással odébb, a gyermekek szü-
lei nagy buzgósággal válogatták a frissen fésült kokojzát, szaporán,
nehogy elapadjon az is, mint a régen hiányzó Gondviselés.
55
Ugye apuka, jövünk még erre? – kérdezte egy göndörhajú leányka
a vele szemben ülő felnőttet.
Erre egy idősebb nénike válaszolt az asztal végéről:
Tessenek csak jönni még, jól kérdezi a leányka, ugye drága, milyen
jó itt a levegő?
Ezekre a szavakra a felnőttek szapora munkájukat megszakították,
és egy lila kalapos asszonyság odafordult a nénihez:
Bizony. Itt minden olyan friss. A fenyőfák csodálatosak és azok
a séták, azokon a mesebeli ösvényeken, felejthetetlenek számunkra.
Meg a Margit néni főztje, háát abban semmi „mű” sincs. A jó levegőt
pedig igazán megszerettük. Mi, ott a nagyvárosunkban, teljesen elszakadtunk a rendes mindennapoktól.
Bizony, szólalt megy egy fiatalabb ember a csoportból, maguk itt
egy földi paradicsomban élnek! Akart még valamit mondani, de lelkesedése nem engedte, inkább visszafogta magát.
Bizony, nem adnánk semmiért drága! – hagyta rá a néni.
A másik asztalnál ülő serdülő fiatalember most kikapta fühallgatóit, és megszólalt:
Apa, kezdte kissé rimánkodva, ugye, holnap már utazunk tovább,
nem neteztem, fészbukom se láttam már egy hete. Az apa hirtelen
söréhez nyúlt, beleivott nagy élvezettel, majd nagy későn, ellazulva,
válaszolt fiának:
Nincs-nincs, de milyen jó színed lett ettől a levegőtől, fiam!
Perszee – vágott vissza a srác, és gyorsan visszadugaszolta magát.
Odébb, a kisgyermekek, mit sem törődve a társasággal, nagy étvágygyal eltüntették a hatalmas kürtőskalácsot. És szomjukat oltották egy
palack forrásvízzel.
Anya, ugye azért büdös ez a víz, mert a Büdösbe vagyunk? – kérdezte nevetve egyikük, megvidámodva az ötletétől.
Derültek ezen az idősebbek is, majd lassan szedelőzni kezdtek,
hogy a válogatott kokojzával hazamenjenek szállásukra. A közelben
ültem, és gondolkodtam azon, vajon mennyire vesztek oda termé-
szetes értékeink az emberi megítélésben, és mennyire is élünk a mű-
világ értékrendjei szerint. Míg a nyugalom benne van és együtt jár a
56
természet adta valósággal, a nyugtalanság az ipari forradalom velejá-
rója lett. Fogyasztani, fogyasztani, fogyasztani. Még akkor is, ha nem
kell pontosan akkor és adott időben. Pedig, úgy gondolom, régebben
csak egészségesebb volt a kevesebb, de természetesebb. Ilyenforma
gondolataimat egy részeges banda üvöltése zavarta meg. Inni jöttek.
Tanítónők is voltak közöttük, és miután láttam, hogy mennyit ér a
hivatás mostanság, összeszedtem dolgaimat és elmentem messzire,
egy csendes, békés fenyvesbe, hol leültem a süppedő mohára. Sörö-
met sem ittam ki, úgy kívánkoztam onnan eljönni.
A véletlen úgy hozta, hogy ugyanaz a két család, mely hazament a
kokojzával, nem messze tőlem telepedett később egy mofetta árnyé-
kába. Csendesen figyelték az erdőt, mintha vigyáznák, nehogy elillanjon a varázslat. Aztán, ahogy telt az idő és az erdő is megmaradt,
de a varázslat is megmaradt benne, az öreg székely bácsi, ki őket ide
elkísérte, mesélni kezdett hirtelen:
Hát, kedves gyermekeim, tudják, az úgy volt, hogy valamikor volt
itt a völgyben két pásztor, apa és fia. Büdösvölgynek hívták azt a helyet
és Büdös hegynek a fölé emelkedő hatalmasságot, mert olyan záptojás
szagú volt olykor a levegője. Na és ez az öreg juhász folyamatosan
fájtatta a derekát, nem győzött panaszkodni fiának, de még a juhainak
is, hogy neki mennyire itt is fáj, ott is fáj, biza rajta még a pap sem
tudott segíteni. Egyszer aztán, legeltetés közben, havazás fogta őket el
a hegyen, pedig még csak amolyan levélhullató őszre járt az idő. Na,
el is határozták: nem mennek haza, talán elolvad ez a gyér hó, s lesz
még amit etetni az állatokkal. El is terelték a nyájat lefele a völgynek,
talán ott találnak még ehető növényzetet. Hát, amint mentek, találtak
egy helyet az oldalban, hol a hó el volt olvadva és örvendezve fedezték
fel, hogy bizony a földből valami meleg pára gőzölög felfele, büdös
volt ugyan, de kellemesen melegítette őket. Fakereszttel megjelölték a
helyet, hogy majd ha arra járnának és hideg van, legyen ahol megmelegedni. Úgy is lett, és míg a nagy tél el nem jött, végig odajártak. Igen
ám, de az öreg juhász is azt vette észre magán, hogy egyenesen tud
járni egy idő után, és a fájdalmai mind megszűntek. Nagyon jókedvű
lett, és tavasszal, mikor újra kijöttek a nyájjal, első dolga volt megke
57
resni a helyet. Egészen odaszokott, valahányszor arra legeltetett. Egyszer viszont a juhok egyedül gazdájuk nélkül érkeztek haza estére az
akolba. Nézte a fia, sehol az öreg. Nosza, fogta magát és elindult megkeresni, rosszat sejtve. Hát bizony, ott találta az apját, arccal a földre
fekve, élettelenül.
Édesapám! Édesapám! Költögette, de az nem kelt fel többé.
Lefutott a faluba, és elmondta, mi történt. A bíró megállapította
az orvossal, hogy az öreg bizony levegő hiánytól, talán fulladás miatt
veszett oda. El is ítélték a fiút később a bíróságon az apja megfojtása
miatt, hiába is próbálta bizonyítani ártatlanságát. A bíróságról egyenesen arra a helyre mentek mind, ahol az öreget halva találták. Elkezdődött a helyszínelés. A bíró és az egyik pandúr lehajolt a kis vájatba,
hogy a helyszínt megvizsgálják, és láss csodát, azonnal összeestek, és
ott helyben meghaltak a többiek szeme láttára. Az orvos is megállapí-
totta, hogy a törvénybíró és a pandúr is a gáztól halt meg. Nyomban
szabadon engedték a legényt, akit tudatlanságban ártatlanul meghurcoltak. Rájöttek arra is, hogy a föld mélyéből feltörő gázban gyógyító
erő vagyon, de aki belélegzi vagy szippant belőle, azt a gáz azonnal
megfojtja. Külsőleg használva gyógyszer, belsőleg halálos méreg, állapította meg az orvos. Azon a helyen a környék szegény betegei gödröt ástak, hogy a feltörő gáz gyógyító erejét használva meggyógyítsák
fájó tagjaikat. Ez bizony nagyon régen történt, ha ugyan megtörtént.
A csend hatalmas volt a mese után. Mások is megálltak volt közben, és hallgatták. Senki nem vette észre, egy fekete tehén elsétált mö-
göttük az ösvényen, eközben. A kislány szólalt meg először, mikor a
többi bámészkodó hallgató tovább ment.
Anya, igyunk még büdösvizet, mert holnap már nem leszünk itt,
ugye, anya?
Mikor felálltak, odamentem az öreg bácsihoz és megkérdeztem,
megírhatom-e a meséjét.
Maga író? – kérdezte.
Néha rámjő ez a baj, és most épp ideje van újból, mondtam neki.
No, akkor úgy írja meg, hogy mindenki olvassa, és említse meg,
hogy csak itt, ebben az illatos levegőben a legfinomabb a kürtőskalács.
58
Esteledett már, mikor befejeztem az írást. Gondolataim elcsendesedtek, és körülvett a nagy erdő. Ahogy sötétedett, úgy nehezedett
rám, egyre jobban a székelyek világa, míglen, majdnem teljesen sötétben, el nem indultam hazafelé a gyökerekkel ellepett ösvényen. Otthon, a két mókus, a megszokott rituáléjuk szerint, épp az udvarunkon
futott keresztül, felderítve a terepet, vajon változott-e a világ valamennyit, a tegnaphoz képest, itt a székelyeknél, fenn Büdösfürdőn

Minden jog fenntartva

© Szente Cs. János, 2015
ISBN 978-606-646-325-6

Leave a Reply

Your email address will not be published.