Igaz történet

Zúdulva folyt a Maros a kis sziget körül, a meder közepén. Jó hely
volt ez mosni, idejártak az asszonyok a faluból, főleg az alszegiek.
Anna fogta a teknőt és indult volt hazafelé. Sokat dolgozott ma, jólesően nyugtázza a napot. Csak a kutya volt nagyon ideges és végig
nyüszített. Örömmel számolta délután, hatvan tő paradicsomot, elég
sok uborkát és harminc palánta káposztát sikerült ma elültetni ebé-
dig. Elgondolta, milyen jól fog esni majd a jó, tüskés uborkákat leszakítani ágaikról, és majd friss paradicsommal, csípőspaprikával enni
a szalonnát. Ej, csak lenne kivel megosztania ezt az örömöt. Hazaért,
szétnézett az udvaron. Csendesen leült a padra. Hirtelen újra rátört a
magány. Neki egy ideje csak ez jutott. A magány. Míg a kertben volt,
ezen gondolkodott, hogy ő milyen egyedül van. Azelőtt az apósa segítette mindenben. Jött a szekérrel, vitte-hozta, kaszált, vetett, aratott,
még a törökbúzát is ő intézte el. Azt mondta, majd öregkorára számítja a segítségét. És együtt hittek egy dologban, melyről hangosan beszélni nem is nagyon mertek, nehogy a kívánság szívárványszínű buborékként el ne pattanjon szemük előtt, csak mert ők beszélnek erről.
Szomszéd Maris is szokta mondani, nem szabad beszélni arról, miről
kívánkoznának, hiszen a babona szerint elfut a szerencse. Reggeliben
is, délben is, este is csak a Fennvalónak merte elmondani, talán úgy
hallgatja meg, hogy nem veszi tolakodásnak és segít majd.
Mikor este lett, a lámpa lángja nagyon nagy csendben égett. Alig
mert lobogni, nagy áhítattal hallgatta az asszony imáját. Sóhajok szálltak a mennyország felé, ezeknek a láng meghajolva engedett utat fel a
Fennvalóhoz, hátha szerencsével járnának. A kicsi szoba tele volt szomorúsággal, reménységgel. Szépen rendezett házacska volt ez. Minden, a fésű és az olló is pihent a szépen neki hímzett zsebben, a falon.
Frissen vasalt terítő az asztalon, talán a virág is délután volt vágva a
cserép kancsóban. A Biblia mellett egy nemrégiben nyomtatott énekes könyv feküdt nyitva, mintha az is imádkozna, gazdáját segítve
60
a nehéz feladatban. Hetedik éve annak, hogy azt a hírt kapta, Pistát
elvitte a muszka. Azóta mindig úgy veti meg a kemencét reggeliben,
mikor kenyeret készül sütni, hogy talán ebből a kenyérből, talán ő is
fog enni. De mindig elfogy a hét, újra dagaszt, reggel megsüti, és ez
így megy oly hosszú ideje. A kutya kaparja az ajtót. Arra gondolt, ezt
a kutyát valami érhette, nem eszik, nem iszik, nyüszít egész nap. Na,
majd elmúlik. Jó kutya ez. Senki a lábát be nem tehette az udvarra
anélkül, hogy a kutya jó erősen meg ne szidja. És, ha majd menni
készült az idegen, akkor kezdődött csak az igazi haddelhadd, ha Anna
nem ment az illetővel a kapuig. Azóta csinálja ezt, mióta nincs férfi
gazdája otthon. Azóta kötelessége jó erősen megvédni azt, ami gazdájáé volt, mert ő tudja, egyszer csak hazaér s akkor mehet, nem kell
majd annyira őrködni. Anna nem engedte be a kutyát, hanem rászólt,
menjen a csűrbe, hagyja békén az ajtót. A kutya szomorúan elvonult.
A ház lassan belülről elsötétedett, a kéményen már csak egy kis füst
szállott fel, az imák elfogytak és egyetlen papjuk elaludt csendesen,
egyedül, álmok nélkül már.
***
Reggel idegen férfi állt az udvaron, a kutya előtte feküdt a földön.
Nagyon megijedt, hiszen a kutya úgy üvöltött, mintha nyúznák. Félve
lesett ki a setétítő mögül az ablakon. Most a kutya felugrott, és annak
az embernek a piszkos kabátjára tette az első lábait, majd nyüszítve
körtáncolta. Az ember nézte egy kicsit és próbált megmozdulni. A
kutya azonnal ráugrott. Nem engedte, hogy mozduljon. Anna nem
értette a dolgot. Ez a kutya furcsán viselkedik evvel az emberrel.
Olyan, mintha lázálom lenne, ez a kutya őrjöng egy idegen körül, de
nem ugatja, nem tépi, mintha… Kicsit lehunyta a szemét… álmodozik… Mi lehet? Furcsa ez a reggel. Ideje lenne elfutni a házból, mert a
kutya biztos megvédené, de valahogy nem jön, hogy elfusson. Olyan
ismerős ez az ember valahonnét. Falubeli, az biztos, mert ismerős a
hangja, amivel a kutyához szól. És a mozgása is. Hirtelen, majdnem
megszédült.
61
Ez a muszkától jött haza, biztosaz híre van Pistáról. Hát persze,
nézd csak, az a durva posztó, mint azoké, kik hazajöttek a bányából.
Gyorsan öltözni kezdett, nem érdekelte már semmi. Ez az ember
falubeli, a kutya ismerheti talán.
Isten! Ha talán az ő Pistája is hazajönne. Míg a gúnyáit kapkodta,
emlékezni próbált, ki lehet ez az ember. Ez az ember nagyon púpos,
hajlott hátú és sovány erősen. Bezzeg az ő Pistája magos volt, emberes testű és nem volt szakálla, mint ennek. És a haja az olyan fekete,
olyan a faluba senkinek sem volt. Hej Isten, ki a magasságban vagy!,
imádkozta, de hangosan mondta ezt, és reszketett. Elfordította a „kó-
csot” az ajtóban és kilépett. Meglepődött. Most értette meg, a kutya
örvendezve játszott azzal az emberrel, és nem haragból kerülte. És ez
az ember újra felkacagott a kutya játékán. Aztán odanézett rá.
Úgy folytak a könnyei mindkettőnek hirtelen, mint a Maros vize.
Annának az erő kiment a lábai alól és elájult. Délbe, mikor a szomszéd Maris átjött, a kutya nem ugatta meg. Beengedte a jövevényt,
ugatás nélkül. A tornác padján Anna ült és sírt. Akkor vette észre, a
tornác másik végiben Pista épp borotválkozott. És kézfejével törülte
az is a könnyeit, mert erősen folytak neki is az orcáján lefele. Isten
akaratából

Minden jog fenntartva

© Szente Cs. János, 2015
ISBN 978-606-646-325-6

Leave a Reply

Your email address will not be published.