Ködben

Ültek az öregek a mofettában. Kint köd ült a csenden, de akkora,
hogy a harmadik fát látni már nem lehetett. Nyár eleje már rég elmú-
lott, itt-ott szamóca pirult, néhol lila szemeivel könnyesen kacsintott
az ösvényen haladó ember felé. Nem is olyan messze a kis csorgó,
csobogó hangja évtizedek óta vidámítja a magányos természetet.
Idilli környéke ez a természetnek, Isten jókedvében teremtette
az olyan embereknek, kik olyan helyre jönnének, hol szívük-lelkük
hangját kíváncsiak újrahallani, a hely, hol a pihenni vágyó békére, a
bujdosó rejtekhelyre talál.
Ültek az öregek a mofettában. Olykor megszólalt egy-egy közülük,
és mint vihar kezdetekor a magas hegyeken a dörgés moraja, kísérte
végig mondanivalóját a többiek hangja. Lassan mindenki szóhoz jutott, friss hírekről, eseményekről, életről, halálról beszélgettek.
Hallottátok? Hallatszott a faházból egy hang.
Na! Motyogták egyesek.
Meghót a tűzoltó.
Most-e?
Nem. Tavasszal. Ahajt, a vészbe.
Hm – szóltak bele többen.
Pár percig a köd magányosan fojtogatta tovább az erdőt. A csorgó
vize, mint játékos lánc zöreje, segített az erdőnek, melyet vizével táplált a köddel való harcában, hangos cseppjeivel elijesztve egyenként a
ködcseppeket a környékről. Mesés háború. Évekkel ezelőtt nem meszszire fürdő is volt itt. Városi betegségekkel, falusi bajokkal jöttek ide
az emberek.
Te. Érződ, na? Hallatszott ki egy hang.
Há ….
Ejsze, úgy bokig. Mondotta egy harmadik.
Éröztem a térdömön, mikor bejöttem. Na – szólalt meg egy negyedik.
11
Én es így érzem.
Há, ekkora ködben. Na. Ez es jó.
Újra csönd lett a faházban. Az erdő felett enyhe derengés látszott,
mintha neonfény világítaná meg az egész eget, ami fölül sejtelmeskedett a köd tetején.A reggel is lassan elmúlóban volt. Egy asszony jött,
lassan, óvatosan az ösvényen. Bent a faházban hirtelen nagyobb lett a
csönd, mint amilyen volt. Aztán az öregasszony megjelent a motetta
ajtajában felül és köszönt:
Na! Adjon Isten!
Adjon!
Szerussz, Ilonka.
Na. Mennyien vattok ma reggelibe.
Há’ – válaszolt erre az egyik.
Ma sem mük főzünk. Az asszon ejsze rántja már a vinétét, szólalt
meg az erősebb hangú.
Egy, eddig hallatlan hangú ember megszólalt:
Nálunk már nem rántja az asszon. Lassan már nekem sincs a sü-
téshez kedvem.
Szegény Ilus – szólalt meg az asszony. Hamar elment, na. Erre vá-
lasz helyett, rövid, mély hümmögések voltak hallhatóak, majd sejteni
lehetett a mozgolódás zajától, hogy helyet szorítanak az asszonynak is.
Ültek az öregek a mofettában, és az erdő elkezdett recsegni a felszálló köd alatt. Lassan emelkedett. Észrevétlenül. A csorgó vizéből
egy kíváncsi madár jött csipegetni, aztán hamar elrepült, szinte az ösvény szintjén, vonalban előre, megzavarva egy fürge mókustól, mely
kis vinnyogások közepette ide-oda ugrált kereső izgalmában, aztán
felugrott egy fára és eltűnt a ködben.
Épül a nagy. Mondta egyik.
Ott-e? – hallatszott.
Pedig jó gombás hely volt.
A’.
Asse marad meg.
A’ nem! Vágott rá az öregasszony.
Amikor meglátja, hogy ide minek járnak, az a lakatot teheti is fel rá.
12
A’.
Az amerikánus is elkezdte építeni az övét. Már három éve. Ott áll,
mint kereszt az országút mentén.
Minek a’?
Ültek az öregek a mofettában, és néha megszólaltak, aztán elhallgattak. Ahogy telt az idő, egyre inkább világosodott az erdő. Egy róka
futott el a közelben. Egyik öreg egyszerre csak káromkodott egyet.
Hümmögés lett belőle, majd halk duruzsolás.
Jön-e? – kérdezte egyik.
Kell gyüjjön. Ma csütörtök.
Akkó gyün.
Na, várjatok sza’. Na. Ne. Kilenc óra!
Akkó gyün.
Ültek az öregek a mofettában, és figyeltek. Egyszer csak a távolból egy nagy busz motorja volt hallható. Közeledett, majd megállott.
Egész közel. Hallatszott, ahogy az ajtók sisteregve nyílnak. Hangok is
kezdtek szállingózni a mofetta felé.
Jááj. Oyan hideg van itt!
Anyaa?! A mobilom hol van?
A Lacinál. Fent a buszban – hangzott a válasz.
Az öregek kijöttek a mofetából. Egyikük turista táblát szedett elé,
és akasztott fel a falra kívülről, míg a másik két eldobott üdítős palackot rejtett el egy közeli szemetesbe. Az öregebbik, egy magyar bajszú
ember, mobiltelefont vett elő, majd beleszólt.
Gyüttek. Nagy! Van, van gyermek is. Ejsze…. Na, megyek…..Megyekmegyek. Mit? Kakaó? Mi? Nyúl van rajta? Na jó, a bótba megnézem.
Egyik kezet nyújtott neki.
Hányat süttök ?
Ejsze vagy húszat…. De már ehhez sincs kedvem. Már nem ízlik ezeknek sem a diós, sem a cukros. Kakaós kell és csokoládés. És kókószos.
A’. Pedig a diós. Az a jó.
Az öregek ültek a mofettában, úgy, mint évekkel ezelőtt, és felálltak, ahányszor a történelem azt megkívánta. És hetente globalizálódtak ők is. Divatja van

Minden jog fenntartva

© Szente Cs. János, 2015
ISBN 978-606-646-325-6

Leave a Reply

Your email address will not be published.