Menyegző

Áldja meg az Isten! – mondta hangosan, majd megemelte poharát. Ebben a nagy melegben igazán jólesett most ez a fehérbor.
Úgy szállott a por, az embernek a szája már csak a látványtól kiszikkadt. Minden irányban csak por és por, itt-ott egy-egy lovas szekér. Odébb volt pár fa ugyan, de annak árnyéka most drága volt, ott a
nagygazdák voltak, nem engedték azt senki másnak.
Ennek mindig így a rendje. Kinek már legalább két lova van, az
mán jobb helyet is kapott, de a szegényember, ki csak eladni jött, neki
jó kellett legyen az árok partja is, ha le akart ülni kicsit pihenni. Ez a
borkereskedő is most jött ide először, valahonnét a Küküllőmentéről
való, de a bora, az jó. Pedig talán már évszázada, hogy először rendezték a vásárt a faluban. Nagy, színházi jelenése ez a valódi életnek,
itt sem hazudtolja meg magát az ördög, ide a szegény azért jön, hogy
eladja, amije van még a lelkin kívül, a gazdag pedig mindég felvásá-
rolja, olykor lelkestül. Na, nem épp a szegény emberre értjük mi ezt,
hanem a marhájára, kecskéjére, mert nem a pokol még ez, de hasonló. Nagy meleg van, nem is nagyon hangosak az emberek. Néha egykét marha elbődül, de elunja az is, mert vizet hoznak neki a kútból,
oszt elhallgat. Nagy mesterség itt az alkudozás. Fogszívásra és szemre
megy. A beszédből kevés hallik. A marhát dicsérni lehet ugyan, de
senki nem hiszi azt el. Oszt pedig szidni is lehetne az árut, de akkor
meg a méreg s az áldomás fog elveszni a fintor miatt.
János bá tehenét épp így nézték meg elég sokan az előbb és nagyon
csodálkozó fejmozdulatokkal nyugtázták az árát. János bá minden tekintetet jól megnézett, arra gondolt, talán az a barna kucsmás, na az
becsülte meg talán legjobban a Virágot, „A nem szítta sem a fogát,
se nem vakarózott annyit, mint a többi”. Meg is szólalt, azt mondta,
hogy – Úgy nyócvan. – Komoly vevőnek látszott, nem is gondolt tovább egyik felé sem, szemeivel követte azt az embert, nehogy túlköltekezzék, mert akkor oda az ő szerencséje.
21
Szegény Virág! Otthon maradt még egy tehén, az okosabb talán,
mint ez, de hát élni is köll. Nézte újra, és újra egyre jobban azt az
embert.
Ejsze ennél az atyafinál nem is lesz olyan rossz dolga ennek a tehénnek.
Amikor elhozta otthonról, volt egy kis felhő a ház fölött. Nem olyan
nagy, de volt. Már odanőtt ez az állat az udvarhoz. Kicsit bántotta is a
gondolat, hogy nélküle fog hazamenni, de a havas sem fog káposztát
termelni, míg az Isten meg nem lapítja azt mezővé. Ez a világ sora.
Van, nincs. Volt. Lesz. Odahajolt az állathoz és azt kedveskedte neki,
legyen türelemmel. Jó gazdát fog neki keríteni. Megveregette a csendes állat nyakát, majd odament az árushoz. Kért még egy csuporral.
„Eh, be finom ez a bor! Hogy a fenébe nem terem ilyen otthon es?”
Jólesően itta meg, szemeivel csak úgy hunyorgott. Majd gondolt egyet
s elkötötte a tehenet, odavitte a kúthoz és jól megitatta. „Ha én iszom,
te is igyál. Egyszer még velem.” Jólesett a szó az állatnak is, behunyt
szemmel ivott vagy két vederrel is.
János bá arra gondolt, ez a tehén tudja, mi a rend. Békés jószág.
Csak jó gazdát érdemelhet. Cselre gondolt. Ő most bizony bevet egy
kis cselt, és megszerzi a jó gazdát.
Fogta a kötelet, és lassan elindult kifele a vásárról. Nehezen ment.
Arra gondolt, talán milyen jó lenne most egész hazáig menni. Így.
Virággal együtt. Kikerült egy szekeret, kikerülte a malacos oldalt is.
Egyszer csak megszólalt mögötte az az ember.
– Hé, bácsi, huva siet? Ejsze, Csíkba még dél sincs! – s mosolygott egyet a bajsza alatt. János bá megállott és arra gondolt, ma az
Isten vele van és a tehénnel is.
Én nem sietök, csak ez a tehén. Menne mán haza, látott mán elég
komédiát mára – válaszolta nagy komolyan és megvakarta az állat
feje tetejét nagy élvezettel.
Há, és nem adná el néköm ? Mondtam vút, lenne ezé úgy nyócvan
pénzem talán.
Az öreg ránézett a tehénre s azt kérdezte tőle:
No, Virág. Eljött a menyegződ napja, ejsze ?
22
Az állat hátravetette fejét kicsit jobbról, talán mer kíváncsi volt a
kérőjére, de az is lehet, hogy csak a legyet akarta elhajtani az oldalá-
ról. Egyet legyintett a fülével, majd rábámult gazdájára. János bá erre
kicsit Jancsinak érezte magát, vagy talán csak Jankónak, úgy elszorult
a szíve. Erre megszólalt a barna kucsmás:
– Ne féjjen bácsi, ezt magamnak veszöm. Ennek jó dóga lesz, jó
fejősnek láccik. A fiamnak viszem s nála es marad. Ne féljen, nem
iszik a, nem fogja soha megverni.
János bá szemében imádság volt sejthető. Odaadta a kötelet ennek
az embernek és azt mondta:
– Jól van! Én es a fiamnak viszem az árát. Tudja, nősül. Tehenük
mán van egy, de a lakodalom a sok pénz. És még a házon is lenne
javítani való.
Leszámolták a pénzt. Az öreg elindult hazafelé. A kucsmás elvitte
Virágot.
Egyet megint fordult a világ kereke, és estére már nemcsak a Nap
nyugodott le egy kicsit, hanem a lelkek mélyén a bánat is. Másnap újra
felkelt a Nap, és a lelkekbe bánat helyett a vigadalom jött vendégül.
Mert ilyen az emberi sors. Napnyugtával, félve a sötéttől, kibékülünk a
világgal, majd másnap egy kis ima után, újra harcba szállunk vele.

Minden jog fenntartva

© Szente Cs. János, 2015
ISBN 978-606-646-325-6

Leave a Reply

Your email address will not be published.