Távolodás

Olyan dolgokkal látta el Isten ezt a világot, hogy bizony semmi
hiányunk nem kellene legyen. Hitünk szerint, mely bizonyítottan kisebb, mint egy mustármag, mindenért úgy dolgozunk meg, mintha
csakis általunk lenne az megvalósulandó, és csak a mi jussunk kellene
legyen. Igen ám, de kevesen veszik észre, munkánk során csak a materialista felét látjuk, ami nem is baj, viszont elfeledjük, hogy minden
megalkotott dologban ott van a bölcsesség és a teremtés apró titka.
És itt feledkezünk meg fejlődni, távolodunk önmagunktól, és lassan
mindent csak pénzzé téve létezünk a környezetünkben, mely sokszor
figyelmeztet minket, ha a törvényeknek ellenszegülünk. Mert bizony,
szabályokat sértünk meg azzal, hogy mérgezzük a földet, vagy olyan
ketyeréket alkotunk meg, melyekre egyszerűen nincs szükség, mert
minden csak hisztéria követelménye.
Ősi könyvekbe írva áll mindennek eredete és története, és az is
oda vagyon írva, az ember úgy van kódolva, hogy soha ne ismerje
meg a teljes igazságot. Mégis, egyesek próbálkoznak és megrontják
a teremtett valóságot, álcázott valóságot hoznak létre, ezáltal gazdagodva meg. Sokat járva falun, nemegyszer hallottam öregeket arról
beszélve, semminek nincs íze, mit boltokban találunk. A körtének
és az epernek, narancsnak és almának egy az íze: gyümölcsíz. Még
én is emlékszem, gyermekkoromban az egyes almáknak más-más
ízük volt. Fajtától függően. El nem felejtem a Jonatán alma aromá-
ját, vagy a „bőralma” üdítő, erős ízét. Manapság, boltokból vásárolva rájöttem, mindegy, hogy melyik fajtából választok, ugyanaz az
íze. Hozzányúltunk a természethez és megbolygattuk azt. A genetikával kisistent játszanak egyesek. Hallom, már tojást is gyártanak.
Igen, gyártanak. A csirke csak figyel és nézi, milyen szép neonfényes
világban él, kész Kánaán, a csipegetni való csak úgy jön futó szalagon, és nem érti, miért nem áll közel hozzá mindez. Így távolodunk
el a valóságtól. Kütyük világában kezdünk élni, és nem elég az, hogy
66
megelégednénk „szükségszerűségekkel”, mindenből váltunk újabbra és újabbra.
Jól mondta volt Halmágyi Pista bácsi annak idején, hogy az ember
lassan mindenért pénzt fog adni, mert az emberek lusták. Már az a kicsi hitük is elhagyja őket. Szokásokhoz ragaszkodni nem baj. De, mikor már versenyre kelünk embertársainkkal szemben, hogy kitűnjünk,
és erre összegeket költünk, olyankor eltávolodunk saját lelki és egyben
testi fejlődésünktől, olyan irányba tereljük figyelmünket, mely nem engedi, hogy saját magunkra figyeljünk, és ezáltal lebetegszünk.
Ültem tavalyelőtt a hargitai hegyek tetején lévő kis bolt tornácán,
egy padon. Három ember beszélhetett. Egy csíkszentimrei bácsi és
két szeredai. Kint ültek a tágas eresz alatt, egy fapadon. Előttük a
földön, az asztal alatt, vödörben friss áfonya és egy nagy rafiás necc,
tele fenyővéggel. Szorgalmasan dolgozhattak az erdő szélen a délelőtt, biztos bele is fáradtak a jó öregek, mert közben-közben elhallgattak beszéd közben, és szinte áhítattal itták hideg sörüket. Beszéltek
időjárásról, buszjáratról, régiekről. Időm volt elég ott ülni, vártam a
kenyeres embert, így csendben figyeltem őket. Jólesett hallgatni az
egyszerű, ízes beszélgetésüket. Az ég tiszta volt. A távolban, szépen
összenőttek a fenyőfák végei az éggel, olyan volt, mint egy nagy-nagy
mesebeli illusztráció, mint a rettenetes nagy hegy szemközt beereszkedvén a völgybe. Szinte érezni hatalmasságát. Az öregek kiitták sö-
reiket és újat rendeltek.
Jut es, marad es – számolta egyikük a pénzét.
A busz es csak később jő fé. Minek álljak a napon?
No, Isten áldja! – szólott a szentimrei, és megemelte sörét.
Isten, az Istön! – válaszolták rá.
Nagy csend következett, majd megszólalt élénken az egyik öreg.
Tuggyátok, hogy milyen fáradtak a mai fiatalok? És nem es tudják,
mitől.
Másik kettő bólogatott kissé, az egyik cigarettát vett elé.
Tán nem a cigerettától?
Dehogy, Józsi. A΄ nem árt, mert azt Isten teremtette vót, és mindenki annyit használ belőle, mennyit a teste megbír. Sze΄ senki sem
67
okád füstöt többet, mint akar. Ott es a baj a drága félénél van, abba’,
amelyikbe ízeket öntenek.
A!
De itt más a baj, tuggyátok. Nézzétek meg, kijön ide az a sok városi
fiatal és semmit sem csinálnak, csak ülnek a pokrócon vagy alusznak
rajta. Ki vannak fáradva. Pedig nem dógoznak azok úgy, mint a mi
időnkben. Legtöbbje kezén látszik, papirossal dógozik.
A …
Emlékeztek arra, annakidején, mikor mi kimentünk a családdal?
Úgy, komástól. Táncoltunk, cigány is vót, de ha nem, diák, aki muzsikáljon. Pétár bának is szépen szólott a furulyája. És mü akkoriban
úgy pihentünk, hogy táncoltunk, hej, minden fehérnép akkoriban
táncolt. És mennyi húst megettünk.
A, frisset. Ezek a parizerek lelket nem láttak, olyanok mintha marhabőrbűl darálták volna őket.
Úgy-úgy. Frisset. Me΄ ami nem evődött meg, azt az állatnak adtuk
s a macskának. Abból készül most minden francos páté. Tuggyátok
meg. Maradékokból. Na, de szavam ne feledjem. Annak idején mi
úgy pihentünk: mozogtunk. Me΄ éjjel kialudtuk magunkat. De ezek?
A maiak? Ezek mintha nem aludták vóna ki magukat. Jönnek, tü-
relmetlenek, fáradtak, s ahogy kikerülnek a szabadba, városon kívül
alusznak el. Én megmondom nektek. Az a sok villany a probléma.
Telis-tele van minden kábellal, televízióval, komputerrel és minden
ilyen dógokkal, má΄ az unokámnak is ilyen mobil dzsieszemje van.
Hát az kérem, sugároz. Mindeggyik. Elejétől a végéig. A házakba, a
falakba ez a sugarzás körbeveszi az ott lakó emböreket, higgyétek el,
no. Má’ nem úgy él a szervezet, ahogy kéne. Megbolondítjuk a műkö-
désünket. Ki tuggya, mé΄ van ez a sok francos betegség. Biza, betegek
az emberek, mert a szervezetük mindég sugarazva van.
Mágnesezve.
A!
Nem tudnak alunni. Há΄ hogy tudnának? A sógorom fia olyan villanyszerelő. Múltkor megmutatta, mert elhíttam csinálta meg a biztosítékot nálunk, hogy azzal a ceruzáva végigment a fal mentén, és
68
mindenütt sípolt az a szerkezet. Mondotta is, hogy az ágyunk milyen
jó helyen van, mert ott nincs villany a fejünknél. Erre felkacagott.
– Mondom neki, én tudok anélkül es alunni.
Nekem van lámpám az ágyam mellett.
Nekem rádióm is van. A!
Te, aszonta a villanyos, hogy ahol efféle van, ott félméterre sugarozza a mágnest.
Mágnesességet?
A!
És ettől nem tudunk alunni jól.
Hmm.
Na, csak azt akartam mondani nektök erről, hogy ezek a fiatalok kijönnek a sugarazott lakásaikból, munkahelyeikről, és ideérve a
szervezetük lenyugszik. Pihenni kezd. Igényli a nyugalmot. Kihasználja, hogy újracsinálja magát.
A biza!
Na, csak ezt akartam mondani.
De a boltból sem jó már sok minden. Azt is felgyorsítják, hogy
legyen, oszt’ úgy termelik.
A!
Ültem csendben a helyemen és azon vettem észre magam, hogy
elemzem, hol érzem jól és hol nem magam, környezetemben. És rö-
vid gondolkodás után igazat adtam magamban az öregnek. Igaza volt.
Teljesen igaza volt. Körülnéztem, és zavarni kezdett a zene, ami egy
hangszóróból szólott fölöttem. Zavart. Igen, ez a helyes megnevezés.
Azért zavart, mert én kikapcsolódni jöttem ide, és hogy közel kerüljek a természethez. Gyorsan megittam sörömet, és mikor megjött a
kenyeres, elindultam a nyaralóhoz. Eltűnt mögöttem a zene erős zaja,
átvette a helyét a kutyák ugatása itt-ott, a madarak beszéde, és hihetetlen módon, először vettem észre mókus keccegtetést a fa tetején.
Majd megláttam egy pelét is. Eddig nem figyeltem fel rájuk. Pedig ott
voltak körülöttem. Mind-mind a teremtés apró csodái.
Azóta, amennyire csak tehetem, nem a generált híreket, informá-
ció özönt, érdekességeket figyeltem meg, ha tehettem, hanem a ter
69
mészet hangjait. És észre lehet venni azt, hogy minden a „porból” nő
ki, és oda kerül vissza. Minden egy folyamat része. Oly közel vannak
hozzánk a titkok, és oly távolról keressük az igazat. Pedig egyszerű.
Sokkal kevesebből is megtalálnánk a választ. Jól meglenni egymással,
a környezetünkkel. Ha elhinnénk azt, hogy a természetben minden
megoldás és válasz már adott kérdéseinkre, akkor általános jólét lenne a földön. Csak egy ici-pici odafigyelés kell. Akkora, mint egy mustármag.
Egy ideje kezdtem megérteni a jelentését ennek:
„Luk 17:6 Monda pedig az Úr: Ha annyi hitetek volna, mint a mustármag, ezt mondanátok ím ez eperfának: Szakadj ki gyökerestől, és
plántáltassál a tengerbe; és engedne néktek.”
És higgyétek el, ezt feledjük el folyamatosan: bízni mindenben,
amit cselekszünk.

Minden jog fenntartva

© Szente Cs. János, 2015
ISBN 978-606-646-325-6

Leave a Reply

Your email address will not be published.