Veszedelem

Jártam az erdőt, na nem a nagyon veszélyes részét, mert egyedül
nem szokásom messzire barangolni, főleg a vadonban. Szép idő volt,
a Nap szebben sütött, mint általában és hihetetlen fénycsíkokkal ajándékozott meg, s főleg a nagy páfrányokon keresztül a mohás tőzegre
vetődve a zöld, a barna és a sárga minden árnyalatában csillogva sziporkázott.
Itt-ott egy-egy fonnyadt, bogárrágta gombafej belecifrázódott a
természetes szőnyeg mintázatába, és mindez oly kellemesen nyugtató
volt, hogy félig-meddig álmosan kerestem a fotózni való témát a fenyőfák alatt.
Általában kétszer meggondolok mindent, így azt is, mettől merre és meddig menjek, de most jobban rámentem a puha mohára és
egyre mélyebben az erdőbe. Egy különösen szép, vízmosta, nagy luk
fogta meg a figyelmem a földön, hát odahajolva, a makrózás minden
csínját-kínját kihasználva, fotókat szerkesztettem, mikor kissé oldalra
sandítva, mögöttem mintegy húsz méterre, egy nagy, fekete tömeget
vettem észre, mely közeledett felém a sűrű bokrosból. Magyarul megmondva, ijedni sem volt időm, mert hirtelen felszökkentem, mire fel
a hátulról hirtelen csörtető, nagy zajjal-robajjal érkező feketeséget
érzékelve, úgy sprinteltem kilóim ellenére, hogy az etiópok is elcsodálkoztak volna hirtelenjében. Azonnal a legvastagabb fa mögé futottam, remélve, ha felámszni nem is lesz esélyem, de talán pár körrel körbefutva azt, sikerül időt nyernem gondolkodásra. Elkezdtem
nagy kínlódva gondolkodni a fa mögött, mikor meghallottam: az a
nagy fekete valami megállott a fa mögött, talán pár lépésnyire sem.
Pillanatnyilag pihent, nekem meg a szívem dobogott annyira, hogy
az már sok volt. Éber pillanatok voltak. Fölnéztem a fára, és elégedetlenül vontam le a következtetést, hogy erre gyorsan semmiképp sem
fogok tudni felkapaszkodni, előre meg ugyanúgy, mint jobbra vagy
balra, versenyfutásra alkalmas nyílt terep nem volt. Egyszercsak hal
48
lottam, amint a nagy tömeg megmozdul. Jött felém. Jött az a fa felé,
mely mögött már lassan azt sem tudtam, gyónni kezdjek-e hirtelen,
vagy puskát faragni, a semmiből. De hallottam, amint jön felém lassú-lassú léptekkel. Dicsértem a Hargitát, hogy ily sűrű, és van benne
egy ilyen vastag fa, de gyorsan rájöttem, ez már korántsem menedék.
Hallgattam, lassan jött felém. Éreztem, baloldalról kerít. És hallottam
lépéseinek rettenetes súlyát. Lassan lépkedett és minden, ami száraz
és törhető volt, rettenetes recsegéssel roppant meg lábai alatt, és az jutott eszembe, ez most már biztos játszik velem. Kissé jobbra sirültem,
úgy negyven fokot a fa törzse körül, és megláttam egy nagy repedést
a fa közepében, melyen átláthattam a fán, és azt hittem, rosszul leszek, mert szinte egy kétméter magas, fekete, szőrös állati testet láttam, amint áll a fa mellett, mely jóságából most volt vagy nyolc méter
kerületű. Ez a hatalmas fa volt egyetlen védelmem jelenleg. És öreg
volt és odvas, és az odván keresztül láttam azt a szörnyű állati testet,
mely most elkezdett fújtatni. Biztos szaglászik, gondoltam. Nem sokkal ezelőtt bográcsosat ettem, de hirtelen megbátorodva azt éreztem,
most már az marad hátra, ezzel az állattal furfangos módon meg kell
verekednem vagy keverednem, de megfogadtam magamban, ha úgy
adódik, meg is eszem diadalmasan ebédre. Ez a gondolatom viszont
két pillanatig ámított engem, mert az adrenalin annyira elkezdett dolgozni testemben, hogy egyre tisztábban kezdtem látni a helyzetem,
éreztem, pattanni tudnék, mint a bolha messzire, minél messzebbre.
Lázas, de mégis józan gondolatok voltak. Szétnéztem, majd hirtelen
két fával odébb rohantam, oldalra. Meglapultam az újabbik fatörzs
mögött és szuszogtam. Nem féltem már annyira, csak szuszogtam és
vigyáztam, ne emelkedjen a pulzusom. Féltem és tiszteletben tartottam azt a nagy fekete valamit, amit nem is láttam, csak félszemmel,
akkor is csak az árnyát a bozótból… Féltem, de józanul. Szapora légzésem átváltottam lassú, mély lélegzetekre, és próbáltam újabb helyzetem felmérni. Nyugtattam magam. Aztán hirtelen megkezdődött
az ostrom. Nagy robajjal kifutott irányomba, onnan hátulról, a nagy
odvas fa mögül, s elfutott mellettem irtó nagy recsegéssel, robajjal.
Rengett alatta a moha s az erdő. S amint távolodott, az arcom színe
49
talán kékről vörösre s majd talán minden egyéb színre változott. Rö-
högtem. Hogy kínomban? Talán. De röhögtem. Remegtek a lábaim.
Leültem a mohára, a bokrok közé. Az állat még mindig futott meszszebb és messzebb a csapáson, egyre távolodva…
Éles, fehér szarvain visszaverődött az a szép napfény, a mohában
hagyott nyomaiban talajvíz gyűlt, hátamon meg az izzadtság.
Szép, nagy fekete tehén volt. Fekete, mint az ördög.
És vicces

Minden jog fenntartva

© Szente Cs. János, 2015
ISBN 978-606-646-325-6

Leave a Reply

Your email address will not be published.