Az Isten jött kicsit szétnézni ezen a földön. Na, de nem maradt soká, mert látta, mekkora kínlódásban van a világ, és inkább hagyta, hadd tanuljon még saját hibáiból. Oda, ahova lenézett, friss hajnal hasadt épp a már régen megteremtett földekre, és az emberek még aludni akaró kedvvel tették fejükre báránybőr sapkájukat, ezennel aláírva egy újabb szerződést egy újabb napra a sorssal.
Nagy köd ereszkedett volt be a völgyekbe és friss volt a levegő, az ember alig mert szuszogni attól félve, nehogy ezt a nagy hideg üveghegyet egyből felszippantsa, s ez neki gondot okozzon egész napjára. A kutyák is csak félve ugattak ezen a reggelen, a köd mint fal, ijedten csapta vissza fejükhöz ugatásukat, mely más, világias hangzásával félelemre és fegyelemre intette őket. Csendes álmodás volt ez és azok kik most nagy nehezen elindultak a házból kifele, erősen visszafogott szuszogással dicsérték Istent, nehogy nyakukba szakassza ezt az irdatlan nagy ködöt.
Szente József is így gondolkodva fordította el a kulcsot az ajtóban, majd kilépve a tornácra elnézett messze a völgyre és azt szerette volna, ha élete végéig ilyen nyugalom lenne körülötte mindig.
Recsegve, nagyokat zökkenve szaladt el egy szekér az utcán, futott le a völgybe. Józsi bácsi megfogta a fejszét, jól megszorította és megegyezett vele, hogy ma is együtt fognak fát hasogatni. A fejsze, az nem szólott erre semmit, mert nem tudott, cserébe bólintott egyet fejével mikor az öreg átlódította karjára és úgy indult vele a diófa alá. Rátette a rönköt a tuskóra, mire az szemeit lehunyva várta a szörnyű nagy koppanást feje tetején. A farönk fájdalmában kettéhasadt, teste kétfelé hullott. A tuskó nem nyitotta ki szemeit, tudta, az öreg addig nem áll majd le, míg egy kosárra valót nem hasít. Józsefben is a lélek kezdett megelevenedni az első farönk hasadása után. Vállaiban újból az Erő jelezte, jelen lesz ma is testében, készen szolgálni őt. Arra gondolt, talán mégsem kéne ekkora szörnyű csattogással lenni ezen a kora reggelen, félt, nehogy a köd összetörjön mint üveghegy ettől a szörnyű fejszecsattogástól. A kilencedik farönk után élvezettel egyenesedett ki, és szívta magába az éltető friss levegőt:
– Ímé, hetven éves vagyok, de a bivallal es megverekszem, ha köll!– majd élvezettel pökött egyet tenyerébe és azért is odaverte a fejsze fejit egy tizedik farönkhöz is, de úgy, hogy hirtelen az angyalok is kíváncsiak lettek, mi ez a szörnyű csattogás a köd alatt, és óvatosan egy kissé széthúzták az égen a felhőfüggönyt. Jólesett egy kis reggeli napfény. Kissé hunyorgatva, de belenézett a fényforrásba. Orcáját enyhe szellő simogatta meg, s élvezettel szítta be újra és újra ezt a gyémántos levegőt. Úgy sziporkázott a fény a fák tetején a hirtelen lett fénysugárban, hogy talán… és most arra gondolt: Igen.
Talán a mennyország lesz ilyen szép. Majd. Elunták az angyalok is a nézelődést hirtelen, visszalebbentették az égi függönyt, és Józsi bácsi is, magához térve, megfogta a kosarat, majd komótosan bement a házba.
A szoba falán volt egy óra, azt még Gyergyóban vette volt vásáron, annak a szász embernek 8 véka pityókát fizetett érte. Valami Smittnek hívták. Az órát pedig Vekkernek, igaz, nem írja rajta sehol, de neki így mondták volt. Annak 25 éve már. Az óra mellett a csíki mester által készített fotográfia, Annuska van rajta. Nyugodjék. Az a kép is abban az évben készült róla, mikor az órát cserélte.
– Hej, idők, drága szeretteim! Sóhajtott mélyről az öreg, majd ugyanezzel a lendülettel elégedetten csukta be a kemence száját egy vasajtóval, hadd égjen magában a tűz, neki csak a melege kell. Pálinkát töltött magának, leült a padra, és örvendett, hogy él.
– Na, ami nem öl meg, az megerősít! – biztatta magát, s ezzel egy hajtással kiitta poharát. Egyedül érezte magát. A kutya is úgy elment a háztól a reggel, nem látta azóta. Az óra méltóságosan ketyegett tovább, életének sokezredik sóhajtását kattogva el, majd hirtelen sokáig készülve rá, hirtelen kerregéssel elütötte a hatot.
Józsi bácsi eltette a reggeliző bicsakját, komotósan megtörülte bajszát, és a jóllakott teste kezdett kibékülni a lelkével, és mintha nem is érezte már annyira a magányt. Úgy mosolygott, a szemei megteltek könnyel, és célt tűzött ki magának. Igen, a temetőbe fog menni ma, és olyan szépen megveti azt a két ágyat virággal, hogy élvezet lesz az ott alvóknak, majd amikor eljön a világ vége, az ébredés. A fia is eszébe jutott. A háború vitte el. Azt is. Újra töltött egy nyelés pálinkát, és már nem érezte magát egyedül. Hamarosan ő is ott lesz. Közöttük. De, addig is, dolga van még ezen a földön. Gondoznia kell sírjaikat. Amíg a lélek élni fog benne.
– Szép ez a vasárnap – mondta fennhangon, és olyannak hallatszott ez, mint egy imádság
Minden jog fenntartva
© Szente Cs. János, 2015
ISBN 978-606-646-325-6